Visongva törtünk be az osztályba.
A szeptemberi nap ott úszott a levegőben, arany rácsokat dobott
a padokra. Olyan volt még az idő, mintha méz lengte volna be. A
nyár bennünk égett, a bőrünkön, az ereinkben futkározott. Mi is
futkároztunk.
- Az az én padom volt!
- Oda én ülök!
- Menj a másik oldalra!
Rikoltoztunk, foglaltuk a helyünket, mintha életfontosságú
lett volna, ki hova kerül? Lökdöstük egymást, volt aki a kardigánját
dobta foglalónak a pad ülésére. Egy másik a tízórais táskáját röpítette.
Röpdöstek tárgyak, gyerekek.
|
|
Zsóka magában állt. Kedves, széles arcán nem látszott
tülekedés, a fal mellé húzódott. Kövér testén feszült a kék kardigán,
dudorodtak a kis testdarabjai, majd szétpattantak a gombok. Vastag lábán
magas szárú cipő, kezében tartotta a táskáját.
Az
utolsó helyekért folyt a küzdelem.
- Én nem ülök a Zsóka mellé!
- Ülj te. Majd megeszi a tízóraidat!
- Hogyne! Ülj te. Olyan sovány vagy, melletted elfér.
- Vagy agyonnyom. Köszönöm.
- Kipréseli belőled a levegőt!
A lányok gonoszul kacagtak, hancúroztak,
Zsóka arcán piros foltok jelentek meg, állt a fal mellett, kezében a táskájával.*
|