- Én szeretnék Zsóka mellett ülni. - Alakját furcsán megdöntötte, mintha szégyellné magát. Zsóka szedte a cókmókját, lassan elindult, vitte a táskáját meg a hegedűjét. Bepréselte magát a padba, aztán lerakta a kezéből a holmit. Oldalvást Margitra pillantott, igyekezett összehúzódzkodni, kezét ügyetlenül a padra tette és figyelt.
- Hát elkezdjük a munkát, gyerekek! Ki tud valami szép verset, vagy köszöntőt? Aztán neki a tanulásnak.

Lökdösték egymást a gyerekek. Persze, senki sem akart vállalkozni.
- Kérem... - Állt föl Margit. - A Zsóka nagyon szépen tud hegedülni... Ő játszhatna valamit... Mikor az ablakuk alatt elmegyek, mindig hallom, hogy játszik.
- Nagyon jó! - A tanítónő megörült, a gyerekek megint kuncogni kezdtek. Sugdostak.
- Összeroppan a hegedű!
- Meg se tudja fogni! - Lökdösték egymást, kezüket szájuk elé kapva.
- Kiejti a vonót a kezéből!
- Na, kislányom, játsszál nekünk valamit.

Zsóka fölállt, céklapiros arccal.
- Nem nagyon tudok… Csak két éve tanulok...
- Nem baj, játsszál valamit.

Zsóka nagy szégyenkezve magához emelte a hegedűtokot, kinyitotta, és óvatos kézzel, szinte dédelgetve kivette a hegedűt. Aztán a vonót fölemelte, a hegedűt az álla alá szorította.
- Elszakad a húr - sugdostak a lányok. És mintha csak varázsütésre történt volna, csakugyan elpattant az egyik húr, levágódott. Zsóka csak állt, piros arccal. Aztán egy gyerek fölugrott a hátsó padok egyikéből, és hozta a hegedűjét.