- Munka! - mondta mindig a szerzetes. - Kerüld a tétlen perceket. Tétlen percekben fölcsíráznak a bénító, mérges hangulatok, mint a gaz az ugaron. - És egy nehéz görög szöveget nyitott föl; s a kemény észtornába, a lelki izmosodás érzéseibe belefeledkeztek mind a ketten.

Ó, a nevelés gyönyörűsége, a tanítványnak a mesteren csüggő, áhítatos, ígérő szemei! Timár fenékig élvezte ezt a gyönyörűséget, mely nemcsak a lelki ajándékozás ünnepe, hanem egyúttal az emberi hiúság egyik legnagyobb kielégülése. Végérhetetlen szellemi tobzódások voltak ezek; nem tudtak betelni egymás gondolataival.* A tanár talán még jobban élvezte a fiúnak friss látását, meg nem vesztegetett ítéleteit, mint a fiú az ő tudását, bölcsességét. Néha késő estig ültek egy könyv fölött, mind a ketten lekéstek a vacsoráról. Máskor telhetetlen sétákat csináltak, peripatetikus beszélgetés közben, a tölgyes hegyek közt; volt egy kedves padja Timárnak, az úgynevezett Demir-kapunál, a Nap-hegy tetején, azon üldögéltek sokszor alkonyatig. Naiv fantáziájuk fölhevült, hangjuk emelkedett; a rigók fölriadtak, és a meszes hegyek visszhangzották a szót. Vitatkoztak. Pista elragadtatta magát, szenvedéllyel, lelkesen védte álláspontját. Timár a görög ifjakra gondolt, Szókratész tanítványaira... az őskeresztény neofitákra.

Csakhogy Pista nem volt alázatos, mint az őskeresztény neofiták. Fölbátorodott egészen. Véleményeit habozás nélkül kimondta, és véleményei nagyon gyakran ellentétesek voltak a tanári felfogással. Ellenkezése szenvedélyes volt, szinte védekezés, s inkább magának szólt, mintsem tanárának: mintha szüksége lett volna önmaga előtt bebizonyítani, hogy neki külön álláspontja lehet. Mennél mélyebben érezte Timár hatását, annál erősebb lett ez a reakció. Már-már odáig ment, hogy elég volt Timár véleménye valamiről, s Pistában ellenállhatatlanul az ellenkező meggyőződés lett úrrá.