Timár néha valósággal megalázottnak érezte magát kis barátjával szemben. Mert kettőjük közül a fiú volt az, aki kevésbé szorult a másikra, ő volt az erősebb. Ezt Timárral önkénytelenül és gyermeki kegyetlenséggel éreztette sokszor.

Semmi tisztelet sem volt benne a tekintély iránt. Amint a Timárral való barátság megszokott lett előtte - Timár maga megszokott, mint egy apa -, úgy bánt vele, ahogy élénk eszű és élénk temperamentumú fiúk nagyon is jó apáikkal szoktak: kissé gúnyos és fölényes szeretettel. Hiszen csak erre vágyott mindig Timár - hogy úgy tekintse, mint valaki egészen közeli, mint apát; most mégis fájt neki! Mert mi az apa a fiú lelkének? Egy kedves öreg bútor, semmi egyéb; mindenki más jobban foglalkoztatja őt. Timárnak lelkét néha mintha éles kések szúrták volna, mikor a fiú ártatlan őszinteségében elárulta, amit maga sem tudott tudatosan: milye keveset jelent neki ez a jó tanár-pap.