Gergő a pesterzsébeti újgazdag polgári család elkényeztetett sarjadékát Pondróhoz hasonlóan versenyszerűen futballozott, olyan szendvicseket cibált el otthonról, hogy az akkoriban nyílt meki is megirigyelte volna, szórakozása az órák szünetében kiteljesedett abban, hogy "muki-dundikat" osztogatott a nála kisebb és gyengébb tanulóknak. A muki-dundit felfeszített ujjakkal, tenyérrel lefelé, a mutatóujj porcával kellett kibontakoztatni.

Ezekkel a fiatalemberekkel az első napok disszimilált hangulata után hamar összebarátkoztam, jól éreztük magunkat, és kénytelen voltam magam is beleszeretni a fociba, nem volt más választásom. (...)*

Osztályom főnöke pedig akkoriban teljesen rám csatlakozott, észrevett valamit, de kezdeni vele persze nem tudott semmit. Támadott, beszélgetni invitált, mókásan barátságra ösztökélte egzaltált személyiségem, emlékszem, egyszer azt kérte, tegyem a zsebembe, amikor a King's Singers-koncertre megyek, és nem felejtem el az arcán eluralkodó örömöt, hogy most valami olyat mondott, amitől elérzékenyülök, és összebarátkozom vele, hogy végre sikerült megnevettetnie azt, aki egész órán indiszponáltan hahotázik, hasonló cselekedetre késztetve és biztatva osztálytársait. kaotikus lelkem feltérképezésének irányába indított próbálkozásai végül kudarcot vallottak, pedig nem is volt és nem is lett kaotikus, csupán ő próbálkozott olyan útra keveredni, ahol még sose járt, egyszerűen felkészületlen és amatőr pedagógus volt, aki képtelen megbirkózni olyasmivel, amire nem tanították, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem engem követett, hanem húzott volna magával.* Annyi a lényeg, hogy - és szerintem minden hozzám hasonló infantilis, szuggesztív módon eredményre törni nem kívánó hülyegyerek így látná - megközelítésem lehetőségeinek módját én magam tisztábban láttam, mint ők.