|
|||
Eszterházy Péter: Harmonia
caelestis |
|||
Az nem mondhatnám,
hogy ezt otthon tanultam. Édesapám hallgatott, édesanyám ritka kijelentései pedig nem mondtak ellent következtetéseimnek. Abból, hogy Váradinét mindenki utálta, azt a következtetést vontam le, hogy a kommunistákra vonatkozó "emberképemet" mindenki osztja. Ez természetesen nem volt így, de minthogy és ezt megfellebbezhetetlen "kétszer kettő négy"-nek tartottam, egyszerűbbnek, vagyis kézenfekvőbbnek tetszett a tényeket igazítani az elméletemhez - például a Bór Józsi papáját, aki rendes ember volt és mégis kommunistának mondta magát, igaz, megvetette azokat a kommunistákat, akiket láthattunk -, őskommunista gyakorlatként, amit persze nem tudtam, megismerésre nem tartottam méltónak azt, amit elutasítottam. Nem is elutasítottam, hanem kihánytam. Lenyomtátok a torkomon? - hát kihányom!* Evvel én a magam számára többé-kevésbé megoldottam a XX. század értelmiség egyik nagy kísértésének problémáját. Szegény Sartre, ha tudta volna... Az igazgatóhelyettes elvtársnő olyan mondatokat mondott, melyeket kizárólag újságban lehetett olvasni. Mások is mondtak effélét, de azok mintha kényszerből tették volna.* Helmeczi úr, szerettük nagyon, sírva fakadt az Ady-verseken, még a régi iskola, ott még volt becsülete az irodalomnak, becse, kacsintott ezekhez a kifejezésekhez, a durva naturalizmus sérti dolgozó népünket, kacs!, meglehet, csak akkor, ha ivott volt; ha nem, mert elvileg az is előfordulhatott, akkor dadogni kezdett, szoc-szoc-szoc, mintha egy kocának cöcögne, szocialista, ha-ha-ha, szegény, gondoltuk, hazánk. A fizikatanárnő, a Márta néni, úgy nézett ki, mint egy ezüstnagymama, egymaga látszott képviselni ezt az egész letűnt magyar középosztályt, elegáns, finom idős asszony, aki megbízhatóan okos, nagyon okos, ilyen addig nem láttam, vagy-vagy (középosztályra nem gondoltam, hacsak nem a bésekre, csak arra, hogy Márta néni olyan, mintha rokon volna, anyai ágról), ő pedig egészen összetöpörödött a fájdalomtól, ahogy ezeket a mondatokat kimondta, elsötétült mindene, nemcsak az arca, mint aki gyászol és most fáj. |
|||