Ezt tanultuk is az iskolában; osztálykiránduláson meg kellett néznünk a köveket. Mert volt egy igen kommunista igazgatóhelyettes, a Váradiné, aki rajtunk gyakorolta az osztályharcot, az öcsémen meg rajtam. Meg a mamámon. Csak rajta nem tudta, mert a mamám nem félt, vagy félni félt, mert mindenki félt, de megijeszteni már nem lehetett, a hatvanas évekre fölélte a mamám a készletet. Csak mikor mi felnőttünk, lett újra ijedős. A falnak lehetett tőle menni, de az akkor már alig számított, mintha édesanyám öregkori élete nem is tartozott volna édesanyámhoz, csupán amolyan függelékként. Úgy láttam, már nem történik vele semmi. Nagyobb baj volt, hogy ő is így látta.

Osztálykirándulás, Bakony-Vértes-Gerecse, kastélyudvar.
- Íme, a feudalizmus elrettentő példája! - mutatott Váradiné indulatosan a kövekre.
- Jó srác lehetett a nagyfaterod - súgták.
- Ja. (...)

Váradinétól mindenki félt, a tanárok is, a szülők is. Azt már tudtuk, hogy a tanár valamilyen hivatalos személy, de a Váradiné állami is volt, mintha egyenesen Kádár János küldte volna, vagy eleve Kun Béla, szóval mindenestül kommunista, valami, ami számomra szinte nem is létezett, vagy ha igen, akkor az a terror, az undor, a fondor volt maga,* valami, amiről nem is kell gondolkodni, az ember nem kommunista, a kommunista nem ember, nem olyan, mint mi, köztörvényes bűnöző, züllött áruló, nincs is vele mit foglalkozni, vagy ha igen, csakis azért, mert ő foglalkozik velünk, el akar veszejteni, ennyiben mégis figyelembe kell venni, ahogy egy veszett rókát vagy patkányt vagy a tetveket.