Aznap este, amikor elkészültem a leckémmel, eszembe jutott a büntető feladat. Rágtam a töltőtollam végét, és arra gondoltam, nem nagy művészet valamit összehalandzsázni, aztán jó hosszúra nyújtani. Pedig én szeretném meggyőzően bebizonyítani, hogy mennyire fontos a beszéd. Ez pedig nem is olyan könnyű. Addig-addig tépelődtem, még sikerült teleírnom a kötelező három oldalt. Nagyon meg voltam elégedve magammal. Azzal érveltem, bár fecsegni asszonyi tulajdonság, igyekszem majd kevesebbet beszélni, de végleg abbahagyni nem tudom, mert mamám talán még nálamnál is bőbeszédűbb, örökölt tulajdonságokról pedig nehéz leszokni.

Érveim Kepler tanár urat alaposan megnevettették, de mert a következő órán is fecsegtem, ismét büntető feladatot kaptam. Ezúttal "a javíthatatlan csörgő szarkáról" kellett írnom. Ezt is elkészítettem, s a tanáromnak két teljes órán keresztül nem lehetett oka panaszra. A harmadik óráján azonban újból megsokallta fecsegésemet, s így szólt: "Anne, írj büntető feladatot >a hápogó kacsáról<. Ezen aztán az egész osztály kacagott. Mit tehettem, én is velük nevettem.

Úgy éreztem, hogy harmadszorra cserbenhagy a találékonyságom, s nem lesz új tréfás ötletem. Pedig szerettem volna valami egészen eredetit kieszelni. A véletlen segítségemre sietett. Barátnőm, Sanne, aki jó verselő, felajánlotta, hogy rímbe szedi feladatomat. Ujjongtam a boldogságtól. Kepler tanár úr büntetni akart ezzel az ostoba dolgozattal, de most megtréfálom, mégpedig alaposan.

A vers elkészült, és pompásan sikerült. A kacsamamáról, a hattyúpapáról meg három kicsinyükről szólt; az apjuk agyonverte őket csőrével, úgy unta a sok hápogást. Kepler tanár úr szerencsére érti a tréfát. A verset megjegyzéseivel fűszerezve más osztályokban is felolvasta.

Azóta beszélhetek akármennyit, nem kapok többé büntető feladatot, sőt Kepler egyre tréfálkozik velem.*

Annéd