Mihály néhány hónapi préceptorsága alatt valóban maga is azt tapasztalta, hogy hallgatói közt új és új arcok tünedeznek fel. Számba venni őket óránként, de naponként is lehetetlen volt. Egyet tudott, hogy nem fogytak, inkább nőtt a számuk. Nem zavarják a tanítást, nem azért szöknek el. Ezért csak ennyit mondott az osztály felé:
- Akiket illet Szilágyi professzor úr felszólítása, elmehetnek a hátunk megett. - Akkor megfordult háttal az ajtónak, s ezzel Szilágyit is megfordulásra kényszerítette.

Mit csináljon most? Ő itt a felettes, vagy ez a Csokonai, hogy ilyen tréfákat űz? Valójában ezeket a szökött deákokat most szigorúan meg kellene büntetni, s Csokonai utat enged nekik. Professzori tekin-télyét is féltette az ilyen fordulatoktól, sosem tudta, mi sül ki az ilyenekből. Ha ő elfordul egy kicsit, már a diákság elkezd röhögni. Vissza akart fordulni és lecsapni a szökdösőkre. Csak egy moccanást várt, hogy valaki felálljon és elinduljon az ajtó felé.

De hátul egy lélek se moccant, a diákok a helyükön maradtak egy szálig. Nyugodtan várták, ami következik. A professzor rákvörös lett, tehetetlen minden további akcióra. A légkör nagyon feszült, ilyenkor nem kell törésre vinni a dolgot. Odaszólt Csokonainak:
- Domine préceptor, a tanítás végeztével elvárom hivatalomba.

Az órának úgyis vége volt, utána korrepetálás következett, amit magántanítók végeztek.
- Kelmed, Csokonai uram, úgy tapasztalom, semmibe veszi ősi iskolánk rendjét és szokásait - kezdte Szilágyi, alighogy Mihály belépett. - Mint ifjú ember s tapasztalatlan, igen közel engedi magához a növendék ifjakat. Olykor ki is veti szájokból a zabolát.