- Hogy értelmezzem ezt, professzor úr?
- Úgy, hogy minálunk nem szokás az a haszontalan fel-alá járkálás, mit kelmed gyakorol. Tanuló és nevelő között bizonyos távolságnak kell lennie, tekintélye megóvása érdekében. Arra való a katedra, hogy azt a tanító el ne hagyja. Onnét tanítson.*
- Nem születtem tanítónak, s nyugtalan természetem nem tűri, hogy székhez szegezzem magam - válaszolt egyszerűen.
"Mi az - gondolta magában Szilágyi -, ez már megint itt kezdi? Így nem megyünk messzire." Más érvek után nyúlt. - Jól ismeri kelmed bölcs Salamon szentírásbeli intését:
"Ha megvered a gyermeket vesszővel, meg nem hal; ha vesszővel vered meg őt, lelkét pokolból ragadod ki." Kelmed sohasem visz vesszőt magával az iskolába. Vessző nélkül nincs függelem.
- Nekem még nem volt szükségem vesszőre, s ha lenne, magamat csapnám meg vele - válaszolt elszántan. Szilágyi tűzbe jött erre, lehunyta szemét, s nyersebben kezdett beszélni.
- Kelmed nemhogy fenyítené kikapós deákjait, de magához édesgeti, s velük az osztályteremben éjszakáz.
- Elismerem - mondta, s valami megkönnyebbülés fogta el. - Sőt azt is tudom, hogy a törvény tiltja az ilyet, de rossz alvó vagyok, s olykor éjszakáznom kell. Tanítványaim társaságában pedig megköny-nyebbülést érzek sokfele gondjaim közt.
- De együtt pipáz velük, sőt táncol is - vetette oda Szilágyi.

Most érezte, milyen rideg a törvény betűje, ha így egyszerre csak a szeme közé vágják. Őszintén felelt erre is: - Már érettebb idejű ifjak ezek, a táncot pedig komédiához próbáltuk, amit a kollégium ünnepségére készítettem.
- Rossz példával jár tanítványai előtt, mert a templomot kerüli, és az esti imákat is napról napra elmulasztja.