- Nem hagytam benn a noteszt, gyerekek?
Mi álltunk, tétovázva.
- Nem, tanár úr. Azt hiszem, ma nem is tetszett hozni - mondta Péter.
- Az lehet, nagyon meglehet - mondta az öreg nevetve. - Kitelik tőlem. - És kibaktatott.
Mi persze, röpültünk Péterrel, ki a patak mellé, meg sem álltunk addig. Lerogytunk a tavaszi fűbe, eldobtuk az iskolatáskákat, aztán elő a noteszt.
- Ne vacakolj, nézd meg már - mondtam Péternek.
- Az enyémet először, ne haragudj, mégiscsak én vagyok "mélyebben". - Egyenesen boldogok voltunk, mit is találtunk.*

Szép ábécében be voltak írva a diákok, de jegyeket nem találtunk. Helyettük apróbetűs bejegyzéseket, alig lehetett kisilabizálni. "Nem tanul." Aztán: "Jó humorú." Meg voltunk döbbenve. "Egyéniség." Mi, a fene, Péter, te egyéniség vagy? Az öreg! Miket tud. "Kár lenne érte." "Gondolkodik, de nem tanul." "Apja nem él." "Viheti valamire." "Fantázia."

Meghatódtunk az öregen. Komolyan veszi a tanítást, nemcsak a jegyeket. Zavarba jöttünk, ahogy végiglapoztuk a noteszt, a gyerekekre mindre tudott egy-egy jellemzőt, elámultunk.* Aztán a notesz leghátulsó rekeszéből fényképek hullottak ki. Két kislány képe meg egy fiúé. A fényképekből egy jókora darab hiányzott, mintha leszakította volna valami. Gyorsan visszatettük, és máris indultunk.
Az öreg egy földszintes házban lakott, benn az udvaron nyílt az ajtaja.

- Na, mi az, fiatalemberek? Érzitek, hogy nincs rendben a szénátok?
Álltunk csak az ajtóban.