- Gyertek be, na - mondta. - Hát nem álltok valami fényesen, különösen te, Péter! Hát mi lesz? Fogsz tanulni? Várjatok, csinálok egy teát, meg esztek velem egy darab kolbászt, szalonnát, ami van. Nem lehet válogatni.
- Nem, mi igazán nem kérünk.
- Ne nyavalyáskodjatok. - És már hozta is az elemózsiát. Körös-körül könyvek még a földön is, az ágyra is odahalmozva, folyóiratok, jegyzetek.
- Így élek én, hát mit csináljak? Kinek mi jut? Nekem a könyvek jutottak. Na, egyetek...
- Tanár úr... - Péter is nehezen vágott bele - megtaláltuk a noteszét... Ahogy délben takarítottam, én voltam a hetes, megtaláltam. - És nyújtotta is.
- Jaj, de rendesek vagytok! Ez szép. Nem is annyira a notesz miatt... Úgyis tudom, fejből, hogy álltok.

Na, ezért kaptok egy kis tojáslikőrt. A lányoknak tartogatom inkább, de ezt megérdemlitek. - És töltötte nekünk a tömény színű, sárga italt, sűrű volt és édes-gyerekes, ittuk fenségesen. - Nem is a notesz. A képek! A gyerekek! Tudjátok, nekem a legkedvesebbek. Ekkorák voltak a háborúban a gyerekeim. Mindig magammal hordtam a képeket, még a fronton is. És megmentettek ezek a gyerekek! Így is belém fúródott a szilánk, itt, a mellemen, de nem tudott olyan mélyre menni. Azt mondta a századorvos, Balajthyt megmentették a gyerekei... Igaz is... Nem láttátok?

- Nem. Hol? Milyenek? - kérdeztük hamisan.
- Itt vannak. Nézzétek. Ez a legkisebbik fiam. Ez a nagyobbik lányom, ez meg... ez a középső. Ez a szőke. A másik kettő barna. Hát már megnőttek, szerteszét vannak. Ezeket sajnáltam volna... A jegyeket nem mutatom, mert azokat már úgyis megnéztétek... De csak betűk vannak benne, hiába. - És mosolygott az öreg.

Fejlehajtva eszegettünk az öreggel. De Péter nem állta meg, csak megszólalt: