Egy Szabó Sanyi nevezetű gyerek fölállt, és azt mondta: ez így nem igaz, ez mesterséges, művi gesztus. A halál választását nem lehet elfogadni. Élni kell, ameddig csak lehet, élni kell, meg kell próbálni túlélni mindent, ami csak túlélhető.

Megkérdeztem akkor, hogy el tudják-e képzelni azt, hogy Petőfi túlélje Világost. Ugyanúgy megírt mindent, amit negyvenkilencig megírt, ott vannak a versek, és ő túléli Segesvárt, elmegy emigrációba, esetleg visszajön, függetlenségi párti képviselő lesz, ünnepelt, koszorús költő, az Akadémia tagja később - azok a versek ugyanazok a versek lennének-e? Ugyanúgy olvasnánk-e azt, hogy "Egy gondola bánt engemet"? És vajon az, hogy a "Tehervonatok tolatnak...", 1933-ban ugyanazt jelentette, mint 1937 decemberében? Akármit is mondjanak ezek az új - számomra használhatatlan - irodalomkönyvek, a költő költészete és a költő élete nem választható el egymástól.
Megint fölállt Szabó Sanyi: "Szóval meghalt, mert tudta, hogy neki meg kell halnia. Meghalt, mert tartozott ezzel a saját költészetének. Mert csak a halállal és ezzel a halállal kapott értelmet az ő egész élete. De hát mit kezdjen ezzel az egésszel az, aki nem költő? Mi ebből a tanulság annak a számára, akinek élnie kell: Hát ez a költészet minket nem segít élni!"

Erre valami olyasmit mondtam, ami még soha nem jutott eszembe, amin még soha nem gondolkodtam: hogy nagyon segít élni a költészet, és Radnóti halála is nekünk segít élni: abban segít, arra mutat példát, és ahhoz adhat erőt, hogy a saját életünket is próbáljuk megformálni, hogy az a végére teljes legyen, esetleges döccenőivel, hibáival is teljes legyen, megformált és kerek, mint egy vers. Aztán elmondtam még nekik a Gyökér című verset, nem tudom, emlékszel-e rá: "Virág voltam, gyökér lettem, / súlyos, sötét föld felettem, /sorsom elvégeztetett, / fűrész sír fejem felett." *

Üdvözöl:
Anna