Aztán én is a helyemre mentem, és elkezdtem magyarázni a gabonaüszög spóráiról, mert láttam az osztálykönyvből, hogy az elődöm azokba bukott bele. Estig beszélhettem volna anélkül, hogy egy pisz-szenés zavart volna. Semmi bajom nekem többet a fiúkkal nem volt se ebben az osztályban, se a többiben. Egy hónap múlva a szakállamat is levetettem, nem volt rá semmi szükség. Kenyérre kenhettem volna a fiaimat, ha már akkor is természeti ellenkezés nem lett volna köztem és a vaj között.

Azt persze egy szóval sem mondom, hogy tudományaimmal is olyan jóban voltak, mint énvelem. Nem nagyon lelkesedtek se a vízrendszerek, se a zigospórák titkaiért, de még a hasítottcsülkűek fogazata se hozta őket lázba. A félév végi konferencián kénytelen voltam nagyon nekigyürkőzni a kaszálásnak. De amikor az első osztály első három betűjében négy gyerek alá "kisszéket" szerkesztettem, akkor az ötödiknél az igazgató megfogta a kezem.
- Pardon, kolléga úr, többet nem lehet.
- Nem lehet? - döbbentem meg. - Hát miért nem lehet?
- Kivan a percent, kérem - mosolygott az igazgató -, tetszik tudni, a percent. A többi már rossz hírbe hozná az intézetet.
- Hát persze, a percent - bólogattak az öregebb kollégák, és láttam az arcukról, hogy magukban alig elégségesnek minősítenek, ha még ennyit sem tudok.

Énbennem azonban reinkarnálódott Haynau szelleme. Már tudniillik azé a Haynaué, aki mérgében adott amnesztiát a kötélre ítélteknek.
- Bocsánatot kérek, igazgató úr, akkor az eddigi szekundák se giltek. Ha itt percent szerint szabad buktatni, tessék megengedni, hogy én ne éljek ezzel a jogommal. Én a tárgyaimból nem buktatok meg senkit.