Most már én voltam felül. A gyerek megzavarodott, és szót fogadott. Elbátortalanodva lépett föl a katedrára.
- Úgy. Most üljön az én helyemre, én meg ideülök a maga helyére. Így ni. No, most a katedráról köpjön le ide a padra.

A fiú lesütötte a szemét, és a szája tátva maradt.
- No, ne készüljön olyan soká - pattogott a hangom. - Engem úgy szoktattak, hogy a köszönést el kell fogadni. Maga odaköpött elém, és nekem azt viszonoznom kellene, de nekem nincs benne gyakorlatom. Azért kértem meg magát erre a kis szívességre. Nem érti?

Az ellenfél összekussadva vánszorgott le a katedráról.
- Tanár úr, kérem... - mozgott a szája hangtalanul. Nem volt szép tőlem, de fenékig kiürítettem a győzelem kelyhét. A vállára tettem a kezemet.
- Hogy hívják magát, édes fiam?

Megmondta a nevét. Eléggé ismert ipszilonos név.
- Mi a maga apja?

Azt is megmondta. Főjegyző itt meg itt, ebben a vármegyében.

Hitetlenkedő mosollyal csóváltam meg a fejemet.
- Ne mondja, édes gyermekem! Én azt hittem, kanász. Az én apám foltozószűcs, de minket már azért is szájon vágtak kisgyermek korunkban, ha esőt meg szelet játszottunk. Menjen a helyére!*