Ahogy kinyitom, platty, ráesik valami. De nemcsak esik, csobban is, mint mikor a kecskebéka vízbe ugrik. Az is volt, egy kisebbfajta kecskebéka. Az első padból ugrott ki, a szélső gyereknek a szájából. Abból láttam, hogy mindenki nevet, csak ő mered rám egy római patrícius méltóságával.

Nem ugrottam föl, nyugodtan lépdegéltem eléje, és halálos csöndben ejtettem ki életem első tanári szavát.
- Álljon föl, édes fiam!

Rántott egyet a vállán, és fölállt.
- Jöjjön ki!

Most a mellénye alját rántotta meg a birokra készülő ifjú férfiak ösztönös gesztusával, és odaállt elém. Bicskával faragott képű, úri ruhás, vállas suhanc volt, én keskeny, keszeg filozopter.
- Tessék - dülleszkedett rám a hangjával.
- Menjen föl, édes fiam, a katedrára.

Most már visszahőkölt, mintha mellbe vágtam volna.
- Tessék?

Egy kicsit erősebbre fogtam a szót:
- Mondom, menjen föl a katedrára. Egykettő!