A padjába ment, de nehezen tudta fellapozni ott, ahol az osztályzatok álltak. Szépen volt - bár ő tudna olyan szépen írni: ötös az olvasásból, és ha lehet, még tündéribb pofácskával volt kirajzolva a másik ötös írásból. Hogy ne legyen nagy különbség a kalkulusokban, a számolás megakadt a négyesnél, s a többiek is, mint jó testvérek, kivéve a magaviseletet és a hittant, ugyane jelen maradtak. S ekkor a kis ÍVirgil felnézett a tanító bácsira... furcsa, mintha a szeme és a tanító bácsi között megjelent volna az idősebb Pancsák Virgil alakja. Mintha levegőből szőve ott állna az atyja olyan hajlott háttal, mint amilyen az ötösnek van, borostás állal, és a kezei szüntelenül reszketnének a tanító felé.

A kiosztás után Virgilke nem szólt senkihez, kivált a zsibongó gyerektáborból, áttörtetett a Mihály utca gödrös vonalán. Nagy zúgolódásban és fájdalmában majdnem elment Krisztus keresztje előtt. Pityeregve visszasietett, és lekapta alázatosan Jézus keresztje előtt a sipkát, és gondolta: Segíts meg, Mindenható Atyám - s ezt mondogatta egészen a Bécsi útig. Ott aztán hirtelen megint - még egyszer megnézte a bizonyítványt. De Jézus talán valami mással törődhetett, talán az angyalokat oktathatta a felhők fölött, mert a bizonyítványban megmaradt a két ötös, akár a fehér ruhában a tintafolt.
Ekkor a kis Virgil hirtelen letette a földre a bizonyítványát, és elfutott tőle. Nem akarta látni: vigye haza, aki akarja, ő nem meri.
... *