Máskor mintha negyven-ötven kis csengettyű lenne ebben a teremben, és rázná őket a nevetés, a fecsegés, úgy zsibongtak a gyerekek. Most az ajtót nézték, amely tejszürkén és hallgatag méltósággal bámult rájuk. Nemsokára ki kell nyílnia. Minden arcocska - mintha rózsát rejtett volna magában. - Pirosak voltak a fiúk, hajuk lenyalt, és csak lesték az ajtót szívdobogva, amelyen át a tanító bácsinak kellett belépnie a bizonyítványokkal. Nagy csöndesség volt, egyszer csak az egyik fiú óriásit sóhajtott, és erre mindenfelől mély izgatott sóhajok törtek föl. - Belépett a tanító úr. - Robajozva felálltak a kisdiákok, a tanító áthúzta a katedrán a széket, megvárta, míg lecsöndesedtek, imádkoztak, aztán leült, és hideg szemüvegén át, mintha osztálya szívébe nézett volna nagy, sötét tekintetével. És akkor kinyílt a szája - s az első fiú, alig-alig tudva magáról, valahogy mégis odakerült a katedrához, azután sebesen, nevük hallatára, a többiek is. - Hol elsápadtak, hol kipirultak a kis gyerekek. Virgil onnan a hátsó padból - szomorú fejecskéjével most következett sorra. Aprócska volt, szokatlanul vékony még a sápadtak közül is.