Az érettségit, amely az érettségi bizonyítvány kiosztásával és érettségi bankettel és gratulációkkal és nagy családi örömmel ér véget, mintha az érettségi igaziból jelentene valamit, hát ezt az érettségit én 1934-ben tettem le, tehát két év késéssel, mert két évvel meghosszabbítottam az ifjúságomat, mivelhogy összesen kétszer megbuktam. Egyszer elsőben hat szekundával, másodszor negyedikben néggyel. Az a megkésett érettségi, mint ahogy egyébként az egész iskola, ugyanaz volt számomra, mint mikor a vonat berobog az alagútba.

Emlékszem, még szmokingot is varrattak nekem, abban az évben kánikula volt az érettségi idején, és a keményített ingmell meg a társasági öltözet fekete szövete a rettenet minden verejtékét a homlokomra kergette, és szemöldökömről hallható és látható izzadságcseppek csurogtak, úgyhogy azon a borzalmas délelőttön mindvégig az volt az érzésem, hogy egy fényárban úszó kristálycsillár van a fejembe húzva, ami csak fokozta zavarodottságomat és iszonyomat attól, hogy félelmemben még azt a keveset is elfelejtettem, amit úgy-ahogy kapiskáltam, tudatlanságom szilárd, szoros páncéljába zárva.
Emlékszem, hogy az érettségi bizottság majd' minden kérdésére olyan zagyva választ adtam, hogy a bíróság elé citált néma kürtöshöz hasonlítottam. A szanaszét dobált alkatrészekből ezt-azt összeállítani mindig gyerekjáték volt számomra. Ám az érettségin, amikor ideges mozdulatokkal minduntalan a homlokomról csepegő verejtéket kellett félrefröccsentenem, csak úgy tudtam összerakni a Bunsenégőt, hogy a többi érettségiző kézzel-lábbal mutogatott a padokból. Így aztán ez az én egész érettségi vizsgám izzó vas a múltamban, amivel bármikor megégethetem magam.* Mert én, aki rendszeresen elégségest meg közepest kaptam magaviseletből, hagytam, hogy elcsüggesszen, megtizedeljen, megnyomorítson, tönkretegyen, felőröljön a rettegés és iszonyat attól, amin azelőtt nevettem, amit elbagatellizáltam.