Az igazgató indulatosan átnyúlt az asztalon, és felkapta Torma füzetét. Torma majdnem elájult, mindenki látta, hogy fut le az arcából a vér.

- Fekete ember fekete ruhában feketét nevet, és feketét tüszköl, és feketét álmodik - olvasta az igazgató. - Mi ez az értelmetlenség? Kőnig tanár úr tud róla?
"Istenem - mondta Gina magában. - Ha magára ismer. Mibe vittem Tormát?"
- Tudok - felelte Kőnig náthás hangon. - Kicsit babitsos a sok feketével. A házi fogalmazásuk portrét kívánt. Szabályos vagy groteszk portrét.
- Ahá - mondta a püspök, letette Gina füzetét. - De nem kicsik még az ilyesmire? Szerintem a groteszt ábrázolás még a hetedik-nyolcadikban is próbára teszi a stílusérzéket. nem ellenzem, ha vidám feladatokkal tarkítjuk az anyagot, úgyis elég a gond; a szomorúság, de persze vigyázni kell, hogy a groteszk ne legyen bántó, sértő. Ki volt a modellja - rápillantott a füzet vignettájára, és elolvasta róla a nevet - Vitay Georginának? (...)

A csend nyomasztó volt, súlyos, elviselhetetlen. Akkor valaki mégis megszólalt, és válaszolt helyette: Kőnig. hallotta a hangjáról, hogy mosolyogva beszél, azt mondja, valami kitalált figura, esetleg olvas-mányemlék, nem élő ember, mert olvasott mű alapján is szabad volt Vitay Georginának portrét készíteni. Az igazgató olyat nyelt, mintha tüszős mandulagyulladása volna, de hallgatott, a püspök nem feszeget-te tovább a groteszk dolgozatokat, felállt, hogy áttelepedjék a hatodikosok asztalához. (...)