A tanárok között ritkán akadt hivatásos nevelő: de az iskola szelleme jó volt. Ebben a "katolikus" iskolában szerzetes tanárok szabadságra és igazságérzetre neveltek. Felekezeti kérdésekben türelmesek voltak és nagylelkűek. Nem hallottam soha, hogy a reformátusokra, ez, "eretnek pogányok"-ra acsarkodnak; más, világi jellegű, de "katolikus" cégérű középiskolákban később nemegyszer észrevettem ilyen ellentéteket. Az iskola szelleme liberális volt, a szónak Deák- és Eötvös - féle értelmezésében. A tanárok túlnyomó többsége szerzetes, csak a tornát tartotta egy "világi" öregúr, aki maga is inkább csak afféle röpke szünidőnek és játékalkalomnak tekintette ezt a lyukasórát, s kedvünkre bízta, mivel töltjük el. Az a gyűlöletes és butító "rekord-szellem", amely mostanában divatos, s például az angol iskolákban, ahol igazán sokat adnak a sportszerű nevelésre, teljesen ismeretlen, sőt megvetett és lenézni való becsvágy, a mi iskoláinkban még nem hatotta át a testoktatást. A tornaóra lelki felszabadulást jelentett, a tanórák feszültsége, kínos felelőssége és veszélyérzete feloldódott néhány pillanatra a felelőtlen ugrándozásban. Az iskola "humánus" szellemének értelmében csaknem szándékosan elhanyagoltuk, kissé lenéztük és megvetettük a testi gyakorlatokat. Az öreg tornatanár az olajjal öntözött, gumicipőszagú tornaterem mögött, egy keskeny, homályos tanári szobában tartózkodott az órák alatt, dohányszitáján hosszú szálakra vágott, finom és erős szűzdohány száradt, s ő maga vastag füstfelhőben ült bölcsen, közönyösen és elégedetten, s reánk bízta, töltsük el az órát kedvünk szerint.* Ők ketten, a tornatanár és a szabadkézi rajz tanára - ez a neves helybeli festőművész előszeretettel festett lovakat és "huszárokat a vártán" - világiak voltak; a nagy ritkán érkezett csak kisegíteni a fővárosból egy-egy civil tanár. A rajztanár, kedves és jóindulatú "bohém", a szó század eleji értelmezésében, pettyes La Valliere - nyakkendőt viselt, nem sokat törődött velünk, s misem vele.