Irodalomtörténész, germanista, nyelvpszichológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Irodalomelmélettel, német irodalomtörténeti problémákkal, valamint a magyar-német irodalmi kapcsolatok történetével foglalkozott. 1922-ben megalapította a szellemtörténeti irány megismertetését és elterjesztését célzó Minerva Társaságot, melynek neves tagjai Szekfű Gyula,Gombocz Zoltán, Pauler Ákos, Horváth János, Zolnai Béla, Szerb Antal voltak. A társaság lépést tart a világ tudományosságának élvonalával, elsősorban a német szellemtörténeti törekvésekkel. 1922-1940 között kezdetben Horváth Jánossal, később egyedül szerkeszti a társaság Minerva c. folyóiratát. 1947-ben Belgiumba távozott, ahonnan 1948-ban az USA-ba, Bostonba költözött, ahol főként nyelvfilozófiai és nyelvpszichológiai kutatásokat folytatott.

18. kép: Minerva Társaság

A szellemtörténet alapján álló irodalomelmélet összefoglaló művét Thienemann Tivadar alkotta meg. Az Irodalomtörténeti alapfogalmak a német szellemtörténet mestereinek gondolataira épül, és igyekszik magába olvasztani Horváth János eredményeit is. Anyagát főképpen a német és a magyar irodalom jelenségeinek összehasonlítása szolgáltatja. Thienemann elveti az organikus fejlődés gondolatát, de szembeszáll a historizmussal is, és a szellemi fejlődés gondolatát fogadja el. Magáévá teszi a szellemtörténet lényeglátás-elvét, valamint azt az eljárást, mely a jelen kedvéért a jelen szempontjából alakítja a múltat. Koncepcióját a szellemi kontinuitás elvére építi, s voltaképpen egyetlen tényezőt vizsgál részletesen. „Az irodalomtörténet feladata - írja -, hogy történelmi változásaiban megismerje azt az irodalmi alapviszonyt, mely az író, a közönség és az irodalmi hagyomány között az idő folyásával kialakult ... Az irodalom ekként felépített története folytonos átalakulása annak a viszonynak, ami a szerző, mű és közönség között létesül ... „ Társadalomfogalmának tartalma tehát nem a valóságos osztálytársadalom, hanem egy elvont közösség: az „olvasók társadalma", mely előbb homogén, később individuumokra esik szét. Az „irodalom társadalmi jelenségeit" pedig a „közönség szövedékével" és ennek az íróra gyakorolt hatásával azonosítja. Következésképpen az irodalmi fejlődést valódi történelmi-társadalmi tényezőktől elszakítva szemléli, sőt konstrukciói létrehozásánál a művek tanulságait is mellőzi.

19. kép: Thienemann Tivadar (1890-1985) - Az utókor címére

Schöpflin Aladár is felfigyel Thienemann könyvére, 1930-ban a „Nyugat"-ban azt vizsgálja, hogy milyen szempontokból s milyen kritériumok alapján szemléli és értékeli a modern tudomány az irodalom multját. „A kiinduló pont a fejlődés eszméjének alkalmazása az irodalomtörténetre. Ez az eszme termékenynek bizonyult már akkor is, amikor a szerves fejlődés feltételezésében formulázódott, de hibás eredményekre is vezetett, mert az irodalom nagy korszakait az élő szervezetnek mintájára külön-külön organizmusoknak fogta fel, amelyek alá vannak vetve az alakulás, csúcspontra jutás és lehanyatlás törvényének. Nyilvánvaló azonban, hogy az irodalom ebben az értelemben nem éli a szerves lények életét, korszakai nem önálló individuumok, az egész egy soha le nem záruló folyamat, amelynek lehetnek csúcspontjai és völgyei, de azért folytonosan fejlődik, az útja az egyes jelenségek értékén túl mindig előbbre és fölfelé visz. A szerves fejlődéssel szemben konstruálja meg Thienemann a szellemi fejlődés gondolatát, amelyben benne van az irodalomnak, mint folytonos folyamatnak, mint szüntelen bővülésnek, előbbrehaladásnak az elképzelése. A fejlődés iránya pedig a tudatosodás, - itt érintkezik Thienemann elmélete az összes többi tudományok céljával, amely nem lehet más, mint a természet és élet tudatosítása". . . „Thienemann érdekesen illusztrálja tudatosodás-elméletét az eddigi irodalmi fejlődés mintegy madártávlatból való összefoglalásával. Három egymásba folyó, de azért világosan felismerhető korszakban látja az irodalom haladását a tudatosodás felé. A szóbeli korszak, amikor még a mű nem volt leírva, csak szóbeli előadás útján jutott a közönséghez, tehát nem volt változatlan, hiteles szövege, a szerző személytelen volt, nem érezte a művet saját tulajdonának, nem is igyekezett azt a saját nevéhez fűzni. Az irodalom e tudattalan korszakának ez a felfedezése Thienemann eredeti és igen érdekes leleménye, amely még sok értékes eredményt hozhat az ősköltészet kutatásában, sőt a népköltészetében is, amely ennek a szóbeli irodalomnak napjainkig fönmaradt survivalja. A második korszak a kézirat korszaka, amikor a mű csak egy vagy legalább is kevésszámú kéziratban volt lerögzítve, de már megvolt a változhatlan formája és szövege s az író is kezdett némi öntudatra jutni, amikor versfejekbe vagy akrosztikonokba bújtatta nevét. Az első korszak tudattalanságával szemben ez a kéziratos korszak a fél-tudatosság állapotát jelenti. A harmadik korszak, mely a könyvnyomtatás kitalálásával s a könyvnek e réven való elterjedésével kezdődik, a könyv korszaka, az irodalmi tudat feleszmélésének korszaka. Ebben az író már egyre jobban tudtára jut önmagának, az író már nem személytelen és nem is bujkál, hanem kinyilvánítja saját személyiségét, érzi művéhez való tulajdonjogát s a mű individuálissá, az író személyéhez kötötté válik."

Irodalomtörténeti munkássága voltaképpen csak ebből a könyvből áll: a széles megalapozást nem követték a művek, melyek rendszerét alkalmazták volna.

Thienemann Tivadar, Thass-Thienemann (Bp., 1890. máj. 1. - West Roxbury, USA, 1985. márc. 29.): irodalomtörténész, germanista, nyelvpszichológus, egy.-i tanár, az MTA tagja (l. 1923). A bp.-i tudományegy.-en és a lipcsei egy.-en tanult, 1912-ben német-francia szakos középiskolai tanári, 1913-ban germán filológiából bölcsészdoktori oklevelet szerzett a bp.-i tudományegy.-en. 1912-1913-ban állami ösztöndíjjal a berlini egy.-en tanult. 1913-1914-ben a bp.-i VIII. kerületi főreálisk. tanára. 1914-től mint főhadnagy harcolt az I. világháború különböző frontjain. 1918-ban a pozsonyi tudományegy.-en a német nyelv és irodalom ny. rk. tanára, s egyben a francia nyelv és irodalom tanszék vezetője. 1921-ben az akkor már Bp.-re menekült pozsonyi tudományegy. ny. r. tanára. 1923-ban az egy.-mel együtt Pécsre költözött, 1925-1926-ban a bölcsészet-, nyelv- és történettudományi kar dékánja. 1922-ben megalapította a szellemtörténeti irány megismertetését és elterjesztését célzó Minerva Társaságot, s 1922-1940 között kezdetben Horváth Jánossal, később egyedül szerk. a társaság Minerva c. folyóiratát, 1923-ban Förster Auréllal az Egyetemes Philológiai Közlönyt, 1923-tól a pécsi Tudományos Gyűjtemény c. sorozatot. 1934-től a bp.-i tudományegy.-en a német irodalom ny. r. tanára. 1930-ban megkapta a Corvin-koszorút. A m. szellemtörténeti irányzat vezető képviselője. Irodalomelmélettel, német irodalomtörténeti problémákkal, valamint a m.-német irodalmi kapcsolatok történetével foglalkozott. A II. világháború idején támogatta a náciellenes törekvéseket. 1947-ben Belgiumba távozott, ahonnan 1948-ban az USA-ba költözött; hosszabb ideig Bostonban élt. Az USA-ban főként nyelvfilozófiai és -pszichológiai kutatásokat folytatott. Emlékirata, Az utókor címére, kéziratban maradt. - F. m. Német és magyar nyelvújító törekvések (Bp., 1912); Die deutschen Lehnwörter der ungarischen Sprache (Berlin-Leipzig, 1922); Városi élet a magyar középkorban (Bp., 1923); Mohács és Erasmus (Bp., 1924); Irodalomtörténeti alapfogalmak (Bp., 1930); Irodalomtörténet (A magyar történetírás új útjai, Bp., 1931); Goethe (Johann Wolfgang) und die Nachwelt (h. n., 1933); Német-magyar nagyszótár (Kelemen Béla művét átdolg., bőv., Honti Jánossal, I-II., Bp., 1941); Német- magyar kéziszótár (Bp., 1943); Magyar-német kéziszótár (Bp., 1943); Subconscious language (Boston, 1967). - Irod. Schöpflin Aladár: T. T. (Nyugat, 1930); Gálos Rezső: T. T. (Budapesti Szemle, 1933); Szigeti József: A magyar szellemtörténet bírálatához (Bp., 1964); H. Lukács Borbála: Szellemtörténet és irodalomtudomány (Bp., 1973); Koncz Lajos: T. T. (Irodalmi Újság, 1985. 3. sz.); Konrádyné Gálos Magda: T. T. halála (Magy. Nemzet, 1989. ápr. 25); Halász Előd: In memoriam T. T. (Irod. tört., 1985. 4. sz.); Poszler György: Utószó az Irodalomtörténeti alapfogalmak új kiad.-hoz, Pécs, 1988); Lengyel Béla: T. T.-ról (Kritika, 1989. 2. sz.).