5.3.3. Várkonyi Nándor művelődéstörténész, az isteni könyvtáros⁵⁶

Égen madárhiány eped,

a nincs-világot sokszorozza.

Kitárul arcod utcahossza

a népes elmén átvezet

átszel minden játszóteret

végül jelekből kibogozva

röpíti láb alatt a puszta

s a végtelenség rámered

vagy ő nyilall határtalanba

mi kéz nélkül zsong mint a lant

s a kéznek elveszett a lantja -

nincs puszta itt, nincs fönt s alant,

hajlék se zár védett világot

 

Ezt, A benső végtelen című a versét , amely elóször 1968-ban, a Merülő Saturnus c. kötetben jelent meg, Weöres Sándor Várkonyi Nándornak írta, akit mesterének tekintett valahogy úgy, mint Várkonyi Nándor a nyitrai piarista gimnáziumban az őt rajzra tanító Höllrigl József „civil" tanárt, aki „mellékesen" a helyi, vármegyei múzeum vezetője, s akinek a társaságában felnőtt. Nem véletlen, hogy Weöres, aki maga is szellemóriás, Várkonyi szelleme előtt ilyen szavakkal tiszteleg, s sokan mások is hatása alá kerüknek.

 

17. kép: Weöres Sándor, Károlyi Amy és Várkonyi Nándor

 

Bár Várkonyi legismertebb, érdekes, sokat vitatott műve, a „Szíriát oszlopai", számunkra fontosabb az információtörténeti jelentőségű Az írás és a könyv története c. műve, amelynek bevezető gondolatai között a következőket olvashatjuk: „Az emberi szellem fejlődésének két leghatalmasabb mozgatója a beszéd és az írás. Már a beszéd is fejlettebb életformát tesz fel: társas életet, nélküle aligha született volna meg. A nyelvek ősi, legelemibb szókincsének vizsgálata arra vall, hogy az ember eleinte - a gyer­mekhez hasonlóan - mintegy kívülről tekintette saját magát, először testrészeivel ismerkedett meg, s általuk különböztette meg személyét a társaiétól. Ezután vagy ezzel együtt legszűkebb környezetét, családjának, rokonságának csoportjait bontotta személyekre, s hozzájuk való viszonyát foglalta szóba; majd a körülötte élő természet megismerése következett. De kétségtelen, hogy a beszéd legkényszerítőbb és leghatásosabb serkentője a munka, az együtt­élés legintenzívebb formálója, a társadalom megteremtője. Amennyivel magasabb rendű az ember közösségi munkája az állaténál, mondhatni: annyival fejlettebb a beszéde is. Nem tudjuk, vizsgálták-e már, de a laikus szemében is feltűnő, hogy a nyelvek mai dús szókincsének tetemes, talán túlnyomó része a cselekvés, a fizikai munka és az érzékelés megnevezéseiből ered. Beszédünk ma is metaforikus, „képes" beszéd. A legelvontabb, átvittebb fogalmaknak, a képzelet testetlen, szárnyaló szüleményeinek neve gyökerében mind valamely cselekvésre utal vagy érzékelhető tárgyat jelöl meg."

Kereszturi József, akinek Várkonyi Nándor: Az írás és a könyv története c. műve új kiadását köszönhetjük, a következőket írja a szerkesztői utószavában: „1943 végén vékony kis kötet hagyta el a nyomdát. Várkonyi Nándor jelentkezett az írás történetét tárgyaló könyvével. Ennek az előszavából idézek: „Nem szorul magyarázatra, hogy ... az írásnak mily nagy a jelentősége az emberiség történe­tében, azért néhány szóval tájékoztatni szeretném az olvasót, milyen felfogás alapján igye­kez­tem megközelíteni ezt a nagyfontosságú tárgyat. ... Ebben a könyvben nem a szakemberhez, hanem a tudnivágyó olvasókhoz szólok, akinek - ha az írás kialakulását és az emberi szellem­hez való viszonyát megismerni akarja - nincsen szüksége rá, hogy e párhuzamos fejlődések százain végigmenjen; elegendő, ha csupán azokkal ismerkedik meg közelebbről, amelyek a történelem nagy népeinek kezében valóban világtörténelmet csináltak." Majd kicsit később így folytatja: „...Meg kellett kísérelnem az ember és az írás viszonyának bemutatását a történelem hosszú korszakain át, vizsgálnom kellett az írásművelés helyzetét és szerepét a szellemi életben."

A könyv megjelent, de - valószínűleg a határokhoz közelítő, majd az országot elérő háború miatt is - lényegében visszhangtalan maradt, a Bertók László szerkesztette bibliográfia (B. L.: Várkonyi Nándor. Pécs, 1984.) mindössze két kritikát regisztrál róla. Várkonyit azonban a téma tovább foglalkoztathatta, mert néhány év múlva visszatért rá, és most már az írástörténeti fejezetek jelentős átdolgozásán, kibővítésén túl a könyv és a nyomtatás történetét is feldolgozta. Terve az, mint a kéziraton olvasható, hogy a magyar hírlapsajtó születésének 250. évfordulójára (azaz 1955-re) megjelenteti az írás és a nyomtatás históriájának gondosan összeállított tablóját. A nemzedéktársak és az utódok is tudják - a kor nem kedvezett a Várkonyi Nándor-féle szuverén gondolkodóknak, életműve meghatározó részéhez hasonlóan ez a munkája is asztalfiókban maradt, csak két rövid részlete jelent meg (a magyar rovásírásról a Dunántúl 1955-ös évfolyamában, Gutenbergről pedig, halála 500 éves jubileumán, 1968-ban az Életünk című folyóiratban).

A kötet első részében igyekszik felderíteni az ember és az írás sokáig mágikus kapcsolatának kezdeteit. Amikor a letűnt birodalmak, az egyiptomi, mezopotámiai vagy éppen yucatáni népek írásait elemzi, Várkonyi megosztja olvasóival következtetéseinek lényegét: „A régi kultúrnépek már nagyon magas fokú csillagászati, mérnöki, gazdasági ismeretek birtokában vannak, társadalmi, vallási, művészeti életüket az emberi szellem páratlanul gazdag kincseivel ékesítik, amikor írásuk még kezdeti fokon áll ... azaz közkeletű tévedés, miszerint írás nélkül magasabb műveltség nincs." A könyv első fejezetei számos példával bizonyítják Várkonyi Nándor igazát; ugyanakkor a szerző választott témájához végig hűségesen, helyenként egészen aprólékos gondossággal igazítja el olvasóit az írásrendszerek labirintusában.

A munka második - Várkonyi Nándor eredeti tartalomjegyzékének tanúsága szerint terjedel­mesebbnek készült - része a könyvnyomtatás történetét hozza. A papír, a sajtó és a szedésnyomás feltalálása történetének állomásai alkalmat teremtenek Várkonyinak, hogy az általa oly nagyrabecsült nép - a kínai - szellemi teljesítménye előtt tisztelegjen.

A Gutenberg életművét méltató fejezet az egyenletesen magas színvonalú munkából is kiemelkedik. Lehetetlen nem észrevenni a sorokból szinte sugárzó rokonszenvet, amellyel a félezer évvel később élt tudós irodalmár az egyetemes emberi haladás egyik jelesének viszontagságos életét, küzdelmeit mutatja be.

Szólnunk kell arról is, hogy sem a mű címe, sem tartalomjegyzéke nem utal rá, de Várkonyi munkája nem csak írás-, nem csak könyv- vagy nyomtatástörténet, hanem (mintegy „mellesleg") nagyszerű könyvtártörténet is. Bizonyosan sokan tudják, hogy szerzőnk, Kodolányi János Vízözön c. regényének könyvtárosfigurájával, Ur-Ba'uval, is azonos, de a kései könyvtáros utód a jegyzetelések közben örömmel találkozott újra sok ismert (de nem kevés ismeretlen vagy talán csak elfelejtett) adalékkal hajdanvolt könyvtártörténeti stúdiumai­ból."

Éppen ez az a megközelítés, amelyre a bezevezetőben utaltunk, idézvén, hogy 1998-as tanulmányában, Alistair Black úgy vélekedett, hogy a könyvtártörténet az információtörténelem része lehet. Várkonyi azonban ezt a művét 1943-ban publikálta!

Várkonyi Nándor (Pécs, 1896. máj. 19. - Pécs, 1975. márc. 11.): könyvtáros, művelődés- és irodalomtörténész. 1914-ben beiratkozott a bp.-i tudományegy.-re, ahol művészettörténeti, ókori és orientalisztikai tárgyú kollégiumokat vett fel; tanári szaknak a m.-franciát választotta. 1916-tól katona volt, 1917-ben 80%-os rokkantként szerelték le. 1921-re a hallását teljesen elvesztette. A tanári pályáról le kellett mondania. 1922-ben visszaköltözött Pécsre, ahol 1924-től - 1956-ban történt - nyugdíjazásáig az Egyetemi Könyvtár munkatársa (1948-tól osztályvezető, 1950-51-ben megbízott ig.). Szakozással és tájékoztatással foglalkozott. 1933-ban a bölcsészkaron magántanárrá habilitálták. Nyugdíjba vonulása után a Janus Pannonius Múz. könyvtárát rendezte és elkészítette az Orvostudományi Egy. könyvtárának alapkatalógusát. - Jelentős szerepet játszott Pécs irodalmi életének megszervezésében. Részt vett a tudományegy. kiadványának, a Symposionnak a megindításában, szerkesztésében; főtitkára és egyik alapítója volt a Janus Pannonius Társaságnak és 1941-48-ban szerk. ennek folyóiratát, a Sorsunkat. Itt jelentek meg először Csorba Győző, Rákos Sándor, Weöres Sándor, Simon István versei. Első jelentősebb műve, A modern magyar irodalom 1880-1920 (Pécs, 1929) nagy vihart kavart fel. Számos irodalomtörténeti tanulmányt írt, a jelentősebbek: Claudel (Pécs, 1926); Verhaeren (Pécs, 1939); Kodolányi János (Pécs, 1941). Elmék, eszmék (Pécs, 1937) c. kötetében a magyar és világirodalom nagy íróinak életművét elemezte. Sokat foglalkozott Pécs és a Dunántúl világával, elsősorban a Magyar Dunántúl (Bp., 1944) c. művében. Petőfi egyetlen hiteles arcképét ő nyomozta ki (Petőfi arca, Pécs, 1940). Legismertebb és legvitatottabb munkája, a Sziriat oszlopai (Bp., 1942), melyben mítoszok alapján próbálta rekonstruálni az emberiség múltját, 1972-ben új, lényegesen átdolgozott kiadásban jelent meg. - M. A francia szellem (Pécs, 1925); A dunántúli költészet (Szombathely, 1940); A paraszt a magyar irodalomban (Pécs, 1942); Az írás története (Bp., 1943); Az üstökös csóvája (Pécs, 1957); Dunántúl (Bp., 1975); Pergő évek (visszaemlékezések, Bp., 1976). - Irod. Bertha Bulcsu: Interjú V. N.-ral (Délutáni beszélgetések, Bp., 1978); Bárdosi Németh János: V. N. (Életünk, 1965); Bécsy Tamás: V. N. (Irodalomtörténet, 1975. 3. sz.); Búcsú V. N.-tól (Jelenkor emlékszáma, 1975); Galsai Pongrác: V. N. (12+1 fő. Szabálytalan arcképek, Bp., 1978). - Szi. Kodolányi János: Vízöntő (r., Bp., 1948); Weöres Sándor: A benső végtelen. V. N.-nak (vers, Egybegyűjtött írások, Bp., 1978)

 

 

56: Kodolányi János a Vízöntő című regényében a Várkonyi Nándor alakjáról formázott Ur-B'an-t nevezi „isteni könyvtáros"-nak.