Médiaelemek a tananyagfejlesztésben
Adattárolás
A számítógépekbe épített és a hozzájuk csatlakoztatható adattároló eszközök kapacitása már elérte azt a mértéket, amely a tanulási folyamat számára releváns információk tetszőleges mennyiségét teszi hozzáférhetővé, illetve rögzíthetővé. Ez a karakterisztika nem alapvetően új, csupán egy biológiai korlát átlépésének „végkifejlete”, vagyis az emberi emlékezetet kiegészítő „külső szimbolikus tárak” létrehozásával megjelent lehetőség teljesnek tűnő kiaknázása. A számítógépben tárolható, kijelzőjén megjeleníthető az eddig felhalmozott, „külső emlékezeti mezőkben” tárolt információ-univerzum tetszőleges eleme. Az ehhez a karakterisztikához kapcsolódó új minőség a számítógép adatfeldolgozó, műveletvégző tulajdonságának köszönhető, az adatok tetszőleges szempontok szerinti gyors előkeresésében, összekapcsolásában, elemzésében és az eredmények prezentálásában mutatkozik meg.
A számítógép az adatokkal változatos algoritmusok szerinti műveleteket képes elvégezni. Ez már alapvetően új tulajdonság, hiszen a korábbi külső, nem biológiai emlékezeti eszközöktől eltérően nem csupán tárolja az információkat, hanem azokkal – biológiai előképéhez, az agyhoz hasonlóan – műveleteket is képes végezni! A külső emlékezeti mező tehát dinamikussá vált, mintegy életre kelt. Kis túlzással elmondható, hogy megjelent a „szellem a gépben” – legalábbis az ember szellemi működésének algoritmizálható funkciója. Ez a sajátosság – a gyakorlatilag korláttalan tároló kapacitással együtt – jelenti az informatikai forradalom fő hajtóerejét! Az információfeldolgozás sebessége a mikroprocesszorok feltalálása óta folyamatosan, előre jelezhetően növekszik (Moore törvény) és a mai processzorok már elég gyorsak a továbbiak során tárgyalandó számítógép karakterisztikák többségének kielégítő szintű működtetéséhez.
A számítógép információ-feldolgozó képessége lehetővé teszi, hogy a tanuló párbeszédet folytasson a rendszerrel, válaszai befolyásolják a rendszer működését, különböző információkat hívnak elő, tartalmakat idéznek fel. Az interaktivitás olyan technológiai rendszerjellemző, amely lehetővé teszi a számítógéppel prezentált tananyaggal, tanulási programmal történő „kommunikációt”, a kifejezés tágabb értelmében. Interaktív programok tervezése során normatív törekvéseink két szintre irányulnak. Egyrészt a fejlesztés tegye lehetővé mindannak a segítségnek az optimális biztosítását, amit a módszeresen tanuló ember elvár, elvárhat tanulása során (makroadaptáció). Másrészt a rendszer legyen képes diagnosztizálni azokat a preferenciákat, illetve tudáshézagokat, amelyek a tanulóra jellemzőek, és legyen képes megfelelő válaszokat adni (mikroadaptáció). Mindezek elképzelhető legjobb megvalósításától még távol vagyunk. Azonban a ma rendelkezésre álló eszközök is lehetővé teszik az átlagosnál jóval tökéletesebb interaktivitás biztosítását, ha a tervezésre kellő gondot, a fejlesztésre pedig elegendő időt és munkát fordítunk.