A folytatott álmok tovább éltetik a lehetetlenséget, a szorongás szürke gyűrűi egyre kisebbednek körülöttem. Két életem van, az egyik szüntelen készülődés olyanra, amire nem készítettem föl magam. Bár a nagy bukás előtt mindig fölébredek, megállapítom szobám tárgyait, egy másik éjjel ebbe az álomba megint belehullok. Végiggondolom - csak az összeadást és a kivonást nem felejtettem el -, méltó vagyok a büntetésre. Mert nem őriztem meg a tudást, alig vittem valamire, míg a halhatatlanság kerti várait rakosgattam idegen ház udvarában. Az a könyv évek óta nem volt kezemben, hogyan is érettségizhetnék annak a kornak az elején, mikor már felnőttnek szokták mondani az embert? Tiszta logika a viselkedésben, megélni a törvényt, pontosan készülni amire kell, illendően kelni és feküdni, a kérdésre válaszolni, ismerni a határt, tudni a számtant.
Osztálytársaim tudják, nincsenek is a képben. Miért is lennének, mit beszélgethetnénk a bajról? Lehiggadtak, leérettségiztek, magabiztosak, a főnökük nem tanáruk. Minden ébredéskor irigylem őket.

Magamnak meg végre a bukást szeretném. Megjelenne valaki, elítélne, és fölszabadulnék. Megmondaná, mire való volt ez az időhúzás, megmondaná, miféle ember lehetek ítéletétől.