A kérdés olyan meglepő volt, hogy valamennyien ránéztek. Kőnig akkor már egy szép fadobozban motozott, amelyben katonás rendben síkos, sötétkék szilvák feküdtek.

- Mici szaladt át vele reggel, Horn Mici, tőle kaptam. Saját aszalás. Tessék testvér.

Zsuzsanna csak rázta a fejét, Kalmár se vett, Gina meg se moccant, most már nagyon szeretett volna menni. Megint azt érezte, olyan ez az egész, mint egy színdarab, amiben neki jelentéktelen szerep jutott, és aminek a cselekménye amúgy is értelmetlen: mert az egyik szereplő szilvával kínálja a többit tragikus pillanatokban ahelyett, hogy elszomorodnék. Kőnig látta, hogy nem kell senkinek az édesség, maga kapott be hát egy szilvát, és szemmel láthatólag nem tudta, miben állhatna még a látogatók rendelkezésére, nyilván réges-rég elintézte már magában a Vitay dolgozatát, nem érdekelte az ügy. Mindnyájan érezték, hiába jöttek, és azt is, hogy Kőnig végtelen étvágya és abszolút közönye voltaképpen sértő. Kalmár nem tudott gyönyörködni a zavarában, mert nem volt zavarban; Zsuzsanna azt gondolta, felesleges bármit tennie vagy mondania, Kőnignek nem fáj, amiről azt gondolta, hogy bántja, s úgy igazán csak a hasa érdekli meg talán Horn Mici. "Ezt megsérteni sem érdemes - jött rá a kisleány. - Hisz ez teljesen érzéketlen, ez nem is figyel."