Korábbi leckéink során említettük, hogy az információ fogalmát napjainkban, az információs társadalom hajnalán, az egyes tudományágak másként, más szempontok alapján definiálják. A köznyelv szerint az információ szó többnyire a tudakozódás kapcsán merül fel: tényekről, tárgyakról, jelenségekről hozzáférhető formában megadott ismeret. Az információ latin eredetű szó, a jelentése: értesülés, hír, üzenet, tájékoztatás, felvilágosítás; másként: adat, hír, amely számunkra lényeges, megfelelő, azaz releváns, ismerethiányt csökkent, bizonytalanságot, határozatlanságot oszlat el; olyan tény, amelynek megismerésekor olyan tudásra teszünk szert, amely eddig nem volt birtokunkban; s megint másként: a valóság, vagy egy részének visszatükröződése. Az információ szó jelentése napjainkra, csakúgy, mint a kommunikációé, a mindennapi beszédben, a sajtóban, a közéletben egyaránt megkopott, illetve új értelmet kapott. Ez sajnálatos, mert a latin informare eredeti jelentéséből kiindulva - amely a kő, fa, bőr stb. anyagok formálására utal - a kiképez, tanít, képzetet alkot értelmet is elnyerte. Az újlatin nyelvekben kezdettől fogva csupán a partikuláris tudás jelentését hordozza, ami annyit tesz: információval bírni annyi, mint részadatokat, egymással akár szorosan össze nem kapcsolódó részadatokat tudni.

A technika fogalmát Szűcs Ervin is komplexen értelmezi: „A technika az embert körülvevő összefüggő mesterséges rendszer, az ember harmadik környezete. A technikai környezet nélkül az ember nem lenne képes a változó környezeti hatások mellett fennmaradni. A technológia az állapotváltoztatás módszere, amellyel egy (kezdeti) állapotból az ember számára kedvezőbb állapotba lehet eljutni." Az angol nyelvterületeken használatos technology elsősorban eszközöket, rendszereket jelent, amely magyar technika szónak felel meg. A magyarban a technológia (a gör. τεχνή = ügyesség, mesterség, művészet és a λογοσ = gondolat, ész, tudás, tudomány szavakból) legáltalánosabban értelmezve az állapot-változtatás módszere.

 

20. kép: Szűcs Ervin „Számítógép evolúció"

 

Kommunikációtörténeti ténynek tekintjük, hogy az első emberek csupán beszéddel és rajzolt képek segítségével kommunikáltak. Új korszak kezdődött, amikor Kr. e. 3000 körül, a sumérok Mezopotámiában, a mai Dél-Irak területén, megalkották az ékírást. Az ékírás az írásbeli önkifejezés legkorábbi formáinak egyike. Képekből, szimbólumokból áll, melyek mindig egy-egy szót, fogalmat jelölnek. E képek megfelelő egymáshoz rendelésével összefüggő információk írásbeli közlése lehetséges. Az idő folyamán a képírásos jelek egyre inkább leegyszerűsödtek, ezáltal elvontabbá váltak, a jelek ék alakú elemekből épültek föl: innét az elnevezés. Egy ilyen írás azonban a kb. 2000 szimbólumával még mindig túl bonyolult. Ezért is volt nagy jelentőségű a sumerok forradalmi újítása, miszerint kb. 600-ra csökkentették a szimbólumokat, oly módon, hogy a megmaradt szimbólumokat azonos hangzású tárgyak vagy fogalmak jelölésére is használták, így sok jel több értelemben is használhatóvá vált. Kr. e. 2000 körül a föníciaiak is létrehozták a szimbólumokat. A görögök később átvették a föníciai ábécét és kiegészítették a magánhangzókkal; a rómaiak a betűknek latin nevet adtak és így létre jött a ma használt ábécé. A latin ábécé, a világ legelterjedtebb és legpraktikusabb írásrendszere több mint 2500 esztendős múltra tekint vissza.

A sumérok információrögzítő eszköze a stílus, amellyel a nedves agyagba karcolták jeleiket. Az első offline információhordozó reprezentánsa, a kő után, az ékírásos agyagtábla, amely rendkívül tartósnak mondható, hiszen Kr. e. XV. századnál korábbi időkből is rengeteg, égetett tábla maradt ránk. Egyiptomban kb. Kr. e. 3100-tól fogva készítették a papiruszt, a másik ősi információhordozót, amelyre az információt, hieroglifák formájában, korom-alapú tintával, kemény nádból készült tollal vitték fel. Az összeragasztott lapokból eleinte papirusztekercs készült, majd a Kr. u. II. századtól fogva könyv alakba kezdték összefűzni a papiruszlapokat, így jöttek létre a papirusz kódexek. Kr. e. 2. századtól ismert íráshordozó még a pergamen, sokáig a kódexek médiuma, amely többnyire juh, vagy kecskebőrből készült, és mind a mai napig fontos anyag, bár csak kötészeti matériaként. Használata csak a Kr. u. sz. IV. századtól terjedt el annyira, hogy fokozatosan kiszorította a papiruszt. Kr. u. 100 körül a kínaiak rongyokból papírt készítettek, mely a modern-kori papírkészítés alapja lett.

Mind az ékírásos cseréptáblák, mind a papirusztekercsek, papirusz és pergamen kódexek technikai léte, mind a tartalmakat létrehozó szellemi akarat, alapfeltétele volt annak az „információs központnak", amelyet ma, könyvtárnak hívunk. A korai „könyvek" és a „könyvtárak" információtechnológiai, és információtörténeti jelentősége vitathatatlan. Az első olyan gyűjtemény, amellyel kapcsolatban az utókor a könyvtár kifejezést használja, mintegy 4 és fél ezer évvel ezelőtt, Kr. e. 2400 táján jött létre a Földközi-tenger mellett, Ebla városában. Ez a "tár" már olyan kiteljesedett formájú volt, hogy joggal tételezhető fel: nem a kezdet, hanem egy fejlődési szakasz része, sőt csúcsa lehetett. A legjelentősebb mezopotámiai gyűjtemény azonban Asszurbanipal, ninivei uralkodó, nevéhez fűződik. A Kr.e. VII. századból származik az a több tízezer ékírásos cseréptábla, amely az asszír birodalom modern értelemben is fejlett állami írásbeliségének tárgyi emléke.

Az egyiptomi könyvtár története főbb vonalaiban hasonló utat járt be, mint a mezopotámiai. A Nílus-menti "könyv" fizikai formája a papirusztekercs. A leghíresebb papiruszkönyvtárat, egyben talán leghíresebb ókori könyvtárat is a késői görög, hellenisztikus kultúra hozta létre Alexandriaiban. Létét hasonló összegző szándéknak köszönhette, mint a ninivei információs központ.

 

21. kép: A leghíresebb papiruszkönyvtár

 

„Az ókori könyvtárak méretei, és gazdagsága után a középkor könyvtárait általában szerényebb keretek között kell elképzelnünk." - írja Schramkó Péter, a Könyvtári ismeretek⁵⁷ c. jegyzetében. „A Római Birodalom széthullása és a népvándorlás megrázkódtatásai közepette a volt provinciák szellemi életének és a kultúra hagyományos értékeinek újra vallási, egyházi intézmények adtak keretet. Az ókori "modell" tovább él, amennyiben az adott kultúra, közösség írott szövegei megszentelt helyek közelében: kolostorokban, püspöki székhelyeken, templomok mellett találnak megőrzőikre, gyarapítóikra. Az egyházi könyvtárak a középkori műveltség legfontosabb otthonai, de a világi, fejedelmi könyvtárak sem elhanyagolhatók. Az egyetemek mellett működő könyvtárak pedig, az újjászülető világi műveltség, a humanizmus műhelyei lesznek a középkor utolsó századaiban." Ez már, ha szabad így interpretálni, az információfeldolgozás előtörténete. Bár feladatunknak tekintjük, egzakt információ hiányában, adósak maradunk az e korszakot jellemző információszolgáltatás technológiájának bemutatásával (is).

Az információtechnológiai gépek megszületése előtti korban, a gondolatok és történések rögzítése, megírása, tárolása, megosztása mellett, a mennyiségi adatok kezelése, a számolás is gondot okozott. A kereskedelmi tevékenység növekedése hamarosan egy harmadik értéket kifejező elemet igényelt, megjelent a pénz. Az átvett, elszállított, eladott termékekről a kereskedőknek pontos információval kellett rendelkezniük. Eleinte a kéz és láb ujjait használták, majd a könnyen hordozható pálcákat és kavicsokat. Feltehetően a 10-10 ujj képezte az alapját a tízes számrendszer kialakulásának. A számolás azonban már akkor sem volt egyszerű feladat. Az abakusz ókori, valószínűleg mezopotámiai eredetű egyszerű számolási segédeszköz. Rudakon, drótokon vagy hornyokban ide-oda mozgatható golyókat tartalmaz. Az egy-egy rúdon lévő golyók helyzete egy-egy számjegyet, a rudak egy-egy helyi értéket jelentenek. Így egy hatsoros (hat rudat tartalmazó) abakuszon a legnagyobb ábrázolható szám a 999 999. Az összeadás és a kivonás igen egyszerűen és gyorsan elvégezhető abakusszal, a szorzás és az osztás sokkal körülményesebb. Az abakusznak igen nagy előnye, hogy az analfabéták is tudtak vele számolni.

 

22. kép: Abakusz

 

A drótra fűzött golyókat tartalmazó változat a Távol-Keleten fejlődött ki. A kutatások szerint Kínában már a VI. sz.-ban is ismerték, de igazán a XII. sz.-tól terjedt el. A kínai változat, a szuan-pan, választólécet tartalmaz., az ókori Görögországban pedig, az ún. Pitagorasz számolódeszka terjedt el. A középkor vége felé Indiában, majd Perzsiában, Kínában és az arab kultúrákban az osztási művelet elvégzésére is képes ún. rácsos módszert alkalmazták. A módszer alapját képező, a szorzási műveletet megkönnyítő gelosia algoritmus Európában a XIV. század elején vált ismertté. Nevét a korai olasz építészet geometrikus, osztott rácsos ablakkereteiről kapta. Az eszköz már az arab számok használatára épül.

A XV. század közepén, Gutenberg találmányával az információtörténetnek új korszaka kezdődött. Az írott, gazdagon díszített kézírásos kódexek helyét fokozatosan elfoglalta a nyomtatott könyv. Északon a népmozgalmak, a reformáció, délen a reneszánsz szelleme, a felvilágosodás igényelték a könyvet. Az Európa-szerte kifejlődő és alakuló egyetemek szükségszerűen sok könyvet igényeltek. A haladás egyik követelménye az volt, hogy olyan technikát alakítsanak ki, amellyel a hiteles szöveget több száz vagy több ezer példányban egymással teljesen azonos formában tudják kibocsátani. Másolással ez nem volt megoldható. A kézzel írott és nyomtatott könyvek között az átmenetet a fametszetű nyomatok képviselik. A fametszetet már a XIII. században ismerték, a XV. sz. első felében már fatábláról nyomtatott képeskönyvek is megjelentek.

Az ókori és középkori mesterek sok évszázaddal a nyomtatás feltalálása előtt nyomtattak pecsétnyomókkal és hengerpecsétekkel monogramszerű írásjeleket. A XII. sz. könyvkötői különleges acélbélyegzőkkel díszítgették a könyvtáblákat és különálló acélbetűikkel préselték a kötések bőrtábláira a könyv címét. Éremkészítők és aranyművesek már régebben készítettek feliratokat és díszeket keményebb fémbe vésett mintabetűknek és ornamenseknek fémbe való ütögetésével. Amikor Gutenberg a patricát (az acélpálcikába faragott betűt) puhább fémbe préselte, megszületett a matrica. Ez azonban még nem oldotta meg a betűöntés kérdését: azt, hogy a szedésben a betű képe vízszintes vonalban álljon egymás mellett, hogy minden egyes betű olyan széles testre legyen öntve, amilyent rajza megkívánt, hogy minden betű azonos magasságú legyen.

 

23. kép: Guttenberg műhelye

 

Gutenberg fölfedezésének lényege a betűk sorozatgyártása, amely által lehetővé válik szövegek kiszedése, majd a sajtó felhasználásával ezekről több azonos példány készítése. Valójában ő fejlesztett ki elsőként olyan, mozgatható betűelemeken és nyomógépen alapuló módszert, amellyel sokféle írott anyagot lehetett gyorsan és pontosan kinyomtatni.

A modern értelemben vett könyvnyomtatásnak négy alapvető összetevője van. Az első a mozgatható betűminta néhány egyéb művelettel együtt, melyek során a mintákat elhelyezik és rögzítik. A második a nyomógép maga. A harmadik a megfelelő nyomdafesték, s az utolsó a megfelelő anyag, mint amilyen a papír, amelyre nyomtatni lehet. (A papírt Kínában Caj Lun nevű hivatalnok már Kr. u. 105 körül feltalálta.) Gutenberg a nyomtatás lényeges elemeit tökéletesítette; létrehozott egy betűmintához alkalmas fémötvözetet, egy hibátlan öntőformát, egy olaj alapú nyomdafestéket, és egy nyomtatásra alkalmas gépet. Találmánya azért kiemelkedő jelentőségű, mert a nyomtatás elemeinek összekapcsolásával a gyártás új, hatékony rendszerét alakította ki. Gutenberg a nyomtatás teljes gyártási folyamatát találta fel, neki köszönhetjük a könyvnyomtatási technológiát, amelynek jelentősége a tömegtermelésben van. Ezen időszakot gyakran, és jogosan az első információrobbanásnak is nevezik.

Ebben az időszakban a nyomtatásnak köszönhetően, Angliában és a kontinensen már legalább 20 „newsbook" adott tájékoztatást, információt, a fontosabb eseményekről és közügyekről. 1507. április 25-én adta ki a német Martin Waldseemüller freiburgi térképész az új világtérképet, amelyen első alkalommal szerepelt az "America" név a mai Brazília helyén szereplő földrészlet jelölésére. Waldseemüller az újonnan felfedezett kontinenst Amerigo Vespucci-ról, a felfedezőről és tengerészről nevezte el, aki írásaival, úti beszámolóival évtizedeken formálta a kontinensről alkotott képet. Vespucci, a firenzei üzletember, szerencséjét a könyvnyomtatás hozta meg, ennek révén váltak írásai szabályos bestselleré.

 

24. kép: Waldseemüller freiburgi térképész világtérképe

 

Az Amerika név igen hamar elterjedt, és átvette a flandriai Gerhard Mercator is, akinek 1569-ben jelent meg a világtérképe, az új vetületi ábrázolással. 1570-ben jelenik meg az antwerpeni Abraham Ortelius könyvillusztrátor Theatrum Orbis Terrarum c. atlasza, amelyhez névmutatót készít, és amelyben egy magyar rézmetszet is helyet kap, ez a Zsámboky-féle Magyarország térkép. Itt jegyzem meg, hogy a vizualizáció, a térképtörténet fontos fejezete lenne az információtörténetnek.

Az új típusú információhoz különféle információs szolgáltatások is társultak. I. Miksa német-római császár még 1494-ben egy rendszeres futárszolgálat létrehozásával bízta meg főpostamesterét, Franz von Taxis grófot, akinek a postajáratok és hálózatok létrehozását tulajdonítjuk. A gróf, aki 1500-tól főpostamestere volt Szép Fülöpnek, Kasztília királyának és Németalföld, valamint Burgundia uralkodójának, a 15-16. század fordulóján a fontosabb útvonalak mentén postamestereket alkalmazott. Megindult a postaforgalom szerte a Birodalomban, s Németalföld, a bécsi, francia és spanyol udvar között. A postamesterek fogadták és indították útnak rendszeres időközökben azokat a lovas hírmondókat, kurírokat, akik által sok érdekes hír birtokába jutottak. Az üzleti érzékkel rendelkező postamesterek azután ezeket az összegyűlt értesüléseket levél formájában maguk továbbították megrendelőiknek, rendszeres időközökben. Természetesen nem csak a kéziratos, hanem a nyomtatott újságok: a nyomtatott újságlevelek csakúgy, mint a későbbi hírlapok is szoros kapcsolatban álltak a postajáratokkal. A postajáratok rendszerré szervezése, a lovas postakocsik „gépesítése" még várat magára, de információtörténeti szempontból a hálózat nagy jelentőségű.

Rendkívüli információtörténeti jelentőségű esemény, amely az időrend megteremtését képes felgyorsítani az információk özönében, az XIII. Gergely pápa (1572-1585) 1582. február 24-én kelt az Inter gravissimas kezdetű bullája. Ez egyetlen dolgot változatott a Julius Caesar által Kr. e. 45-ben bevezetett naptáron, csökkentette a szökőévek számát. A Julius Caesarról elnevezett Juliánus-naptár szerint minden negyedik évet szökőévnek kellett tekinteni, míg a Gergely-féle, vagy másképpen Gregorián naptár ezt a szabályt úgy módosította, hogy az évszázadokat záró, tehát századdal végződő évek közül csak azok legyenek szökőévek, amelyeknek számjegye nemcsak néggyel osztható, mint a többi szökőévé, hanem négyszázzal is.

 

25. kép: Inter gravissimas

 

A Gergely-féle naptárreform nemcsak a keresztény időszámítást javította meg, hanem közvetve a kronológia tudományának fejlődésére is nagy hatással volt. 1583-ban Joseph Justus Scaliger (1540-1609) bonyolult csillagászati megfontolások alapján - de tulajdonképpen önkényesen - kijelölt egy „eszmei" időpillanatot, ahonnan kezdve nem számolunk éveket és hónapokat, hanem csak napokat. Ez az időpont Kr. e. 4713. január 1. déli 12 óra greenwichi idő szerint. A rendszer neve: Julián Dátum. Nagy előnye, hogy felöleli a történelmi időt és nem kell benne visszafelé számolni. Az átváltást korábban bonyolult segédtáblázatokkal oldották meg, napjainkban ezt számítógépes programok segítik. Szentpétery⁵⁸ tanulmányából is tudjuk, hogy „A modern értelemben vett tudományos chronologia megalapítása is a kiváló francia humanista Scaliger és ellenfele, Dionysios Petavius (1583-1652) jezsuita szerzetes nevéhez fűződik. Scaliger philologiai munkássága közben megírta De emendatione temporum (1583) című művét, az első tudományos chronologiát, melyet később a Thesaurus temporum követett és egészített ki (1606). Előbbi munkájában és Elenchus et castigatio anni Gregoriani című iratában (1595) Scaliger megtámadta a Gergely-féle naptárreformot, rámutatva annak hibáira, s ezzel a támadással - a protestantizmus híve lévén - kihívta katholikus részről az ellenmondást. Így jött létre Petaviusnak Scaliger ellen irányuló és őt kiegészítő két műve: De doctrina temporum (1627) és az Uranologium (1629)." Scaliger és Petavius alapvető munkáinak megjelenése óta a tudományos kronológia az általuk kijelölt nyomokon fejlődött tovább, ez információtörténeti szempontból szintén szignifikáns.

Az információs rendszerek történetében a most tárgyalt korszaknak fontos szerepe van a számolási segédeszközök terén is. Mint korábban említettük, a középkor vége felé Indiában, majd Perzsiában, Kínában és az arab kultúrákban az osztási művelet elvégzésére is képes ún. rácsos módszert alkalmazták. A módszer alapját képező, a szorzási műveletet megkönnyítő gelosia algoritmus Európában a XIV. század elején vált ismertté. A gelosia-módszer egyszerűsítésére John Napier (1550-1617), I. Erzsébet skót udvari tudósa, az algoritmus felfedezője, kis rudacskákat készített. A készlet tíz darab pálcából állt, mindegyik számjegynek volt egy pálca. Egy pálcára egy számjegy többszöröseit írta a gelosia-módszernél szokott módon. Szorzás elvégzéséhez az egyik tényezőnek megfelelő pálcákat rakták egymás mellé, majd a másik tényezőnek megfelelő sorokból a gelosia-módszernél megszokott módon leolvasták a szorzatot.

 

26. kép: John Napier (1550-1617)

 

Napier kortársa, Gaspard Schott jezsuita szerzetes henger alakú számolópálcákat esztergált, és mindegyiknek a felületére a teljes Napier-féle pálcakészlet tartalmát felírta, vagyis több egyforma hengert készített. Több ilyen hengert egymással párhuzamosan forgatható módon egy keretbe erősített. Az egyes hengerek elforgatásával elérte, hogy ott az egyik szorzótényező számjegyeinek megfelelő számoszlopok kerüljenek felülre, tehát ekkor úgy nézett ki, mintha a megfelelő Napier-pálcákat tették volna egymás mellé.

 

27. kép: Gaspard Schott készüléke

 

A készülék nem terjedt el a gyakorlatban, alig volt hatékonyabb számolási eszköz, mint az abakusz. Érdekes módon azonban ezt az eszközt még 1885-ben is tökéletesítették: Henri Genaille a Napier-pálcák megfelelő kialakításával és elhelyezésével megoldotta a kétjegyű részösszegek automatikus átvitelének problémáját is.

A logarléc, melynek használata mintegy 300 éven keresztül, a zsebszámológépek megkonstruálásáig szinte egyeduralkodó volt, nem Napier találmánya. A logarlécet 1620-1630 között találták fel, miután John Napier publikálta a logaritmusról szóló alapvető művét. Az oxfordi egyetemen Edmund Gunter (1581 - 1626), számos műszer mellett, feltalált egy eszközt, mely egy logaritmikus skálából és mérőeszközökből állt, és amellyel szorozni és osztani lehetett.

 

28. kép: Edmund Gunter műszerei

 

1630-ban William Oughtred (1574-1660) készített egy körlogarlécet és 1632-ben egyesítette találmányát Gunter eszközével, ezzel létrejött a mai értelemben vett logarléc. A logarléc egy egyszerű kivitelű, mechanikus működésű analóg számítógép, amely lehetővé teszi különböző matematikai műveletek gyors, 3-4 számjegy pontosságú elvégzését. Az 1960-as években, az édesapámtól megörökölt, villamosmérnök testvérbátyám által is használt logarléc Faber-Castell verziójával, egyetemistaként az magam is számoltam, mivel a mérnöki számítások túlnyomó részét logarléc segítségével végeztük. Az alábbi linken egy logarléc szimuláció található: http://www.sagmilling.com/tools/sliderule/

1623-ban Wilhelm Schikard (1592-1635) tübingeni professzor a Napier-pálcák felhasználásával a négy alapművelet elvégzésére alkalmas számológépet készített. A gép elkészítésére a késztetést valószínűleg a Keplerrel folytatott beszélgetései jelentették. A gépről is csak Kepler iratai között maradt egy vázlat. A vázlat alapján 1960-ban sikerült egy jól működő rekonstrukciót készíteni. A számológép felső része hat darab függőlegesen elrendezett, Gaspard Schott megoldásához hasonló hengeres Napier-pálcát tartalmaz, így legfeljebb hatjegyű számokkal való műveletvégzésre alkalmas. Az egyes számjegyeket a pálcák megfelelő elforgatásával lehet beállítani. A pálcák alatt fogaskerekekből készített számlálómű található.

 

29. kép: Wilhelm Schickard számológépe

 

A felhasználónak a pálcákról leolvasott részeredményeket kézzel kellett bevinni a számlálóműbe és azzal összeadni. A számlálómű elvégezte a kétjegyű összeg első jegyének átvitelét is a következő nagyobb helyi értékre: az egyik kerék egy teljes körülfordulása egy külön fog segítségével a következő helyi értéknek megfelelő fogaskereket egy számjeggyel elforgatta (hasonló megoldás látható pl. a jelenleg is használt villanyórákban, gázórákban, kilométer-órákban, stb.). A végeredmény a gép alján lévő kis nyílásokban jelent meg. Schikard külön számtárcsákat is felszerelt a gépre, amelyek megfelelő elforgatásával a legfeljebb hatjegyű részeredményeket lehetett tárolni, megkímélve ezáltal a felhasználót a leírástól. A gép jelezte a túlcsordulást is: ha a hetedik helyi értékre is szükség lett volna, megszólalt egy csengő.

Az első, egységes egészként működő összeadógépet Blaise Pascal (1623 - 1662) francia matematikus, fizikus, vallásfilozófus tervezte 1642-ben. A munkát Schikardtól függetlenül végezte és gépe nem is volt olyan fejlett, mint Schikardé. A gépet Rouenben adóbeszedőként dolgozó apja számára készítette az akkor 19 éves Pascal, hogy megkönnyítse annak munkáját. Ez a pascaline.

 

30. kép: Blaise Pascal (1623 - 1662) összeadó-gépe

 

A számológép megmaradt az utókornak. A számokat a gép elején lévő kerekeken kell beállítani, az eredmény pedig a gép tetején lévő kis ablakokban látszik. Ez az eszköz tízfogú fogaskerekeket tartalmaz. A fogaskerekek minden foga egy-egy számjegynek felel meg 0-tól 9-ig. Minden helyi értéknek megfelel egy ilyen fogaskerék (hatjegyű számokat lehet a géppel összeadni). A kerekek úgy kapcsolódnak össze, hogy számokat lehet összeadni vagy kivonni a fogaskerekek megfelelő számú foggal történő elforgatásával: ha a legkisebb helyi érték fogaskerekét egy foggal (36^o-kal) elfordítjuk, az a mozgásiránytól függően 1 hozzáadását vagy levonását jelenti a gépben éppen látható számból. Ebben a gépben is működik a tízesátvitel: ha az egyik helyi érték kereke a 9-es állásból a 0-ba fordul, akkor a következő nagyobb helyi érték kerekét egy foggal elfordítja.

 

31. kép: A Pascaline szerkezete

 

A fordulatszámlálás fenti módja nem új találmány. Számlálásra készített szerkezet volt az alexandriai Heron úthosszmérője. A szerkezetet végigtolták a megmérendő úton. Kereke áttétellel időnként egy kicsit elfordította a felül lévő vízszintes kereket, aminek a kerületén kövek voltak elhelyezve. A gördülő kerék bizonyos számú elfordulása után a fenti vízszintes kerék éppen annyit fordult el, hogy róla leesett a következő kavics. A kavicsok egy kosárba potyogtak. Az út végén meg kellett számolni az összegyűlt kavicsokat és számukat meg kellett szorozni a gördülő kerék kerületével és az egy kő leeséséhez szükséges körülfordulások számával. Így megkapták a megtett út hosszát. Ez a berendezés az első analóg-digitál átalakítóként is felfogható.

Az 1670-es években Gottfried Wilhelm Leibniz (1646 - 1716) német filozófus és matematikus, kortársa, Pascal gépét továbbfejlesztette. Leibniz matematikai munkásságának kiemelkedõ eredményei, hogy Newtontól függetlenül 1676-ban felfedezte a differenciál- és az integrálszámítást, valamint õ tekinthetõ a matematikai logika elõfutárának. 1673-ban szerkesztett számológépéért a londoni Akadémia tagjává választotta.

 

32. kép: Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716)

 

Ez a gép az ún. Leibniz-kerék, amelynek két példánya ma is megtekinthetõ a Hannoveri Állami Könyvtárban, két részbõl állt. Az egyik az összeadás-kivonás, a másik a szorzás-osztás elvégzésére volt alkalmas, ugyanakkor a kettõ össze is kapcsolódott. A szorzás automatizálását Leibniz ismételt összeadásokkal hajtotta végre, gépét Stepped Reckoner-nek nevezte el.

 

33. kép: Wilhelm Von Leibniz (1646-1716) szorzógépe

 

Ezt a gépet fejlesztette tovább Leon Bollée (1870-1913) francia autógyártó és számológép konstruktőr, aki az 1887-ben kifejlesztett gépébe beépített egy eszközt, amely a szorzótáblát tudta tárolni, ezzel téve szükségtelenné az ismételt összeadást. Bollée elõtt még Abraham Stern (1769-1842) lengyel tudós is készített egy gépet, amely már hat számjegyre végezte el a négy aritmetikai mûveletet és a négyzetgyökvonást.

A mechanikus gépek korának vége felé, az információfeldolgozás szempontjából minőségi változás a programozható számítógép ötlete. Charles Babbage (1791 - 1871) angol matematikus és korai számítógép-tudós, talán az első, akinek a programozható számítógép ötletét, sőt az automatizálás, számítógéppel vezérelt nyomtatás, ill. gyártás gondolatát köszönhetjük. Utólag megállapítható, hogy Babbage mechanikusan működő gépeinek az elve messze meghaladta korát. A brit matematikus és feltaláló tehát kidolgozta a modern digitális számítógép alapelveit. Babbage univerzális gépet tervezett, amely adatbeviteli és eredmény-kiviteli egységből, számolóműből és részeredmény-tárolóból állt volna. A gép lyukkártyákról olvasta volna be az információkat, tudott volna utasításokat és adatokat tárolni, matematikai műveleteket végrehajtani és adatokat kinyomtatni. Lyukkártyák vezérelték volna a tulajdonképpeni számítási folyamatokat is. Gépei az első mechanikus számítógépek, bár egyiket sem fejezte be teljesen. Több új típusú gépet is kigondolt. Ilyen volt a differenciagép (Difference Engine), amit logaritmustáblázatok készítésére tervezett az 1820-as évek elején.

 

34. kép: Differenciagép (Difference Engine)

 

A gép a számolás eredményét a tervek szerint pontozóval közvetlenül a nyomda által használható fémlemezbe írta volna. A differenciagép bizonyos függvényértékek (négyzetek, harmadik hatványok, logaritmusok, stb.) sorozatának kiszámítását különbségek, differenciák összeadására vezeti vissza. Babbage gépe még a hatodik rendű differenciákat is használta. Ehhez hat, egymáshoz kapcsolódó számolóművet tervezett, mai ismereteink szerint hibátlanul.

Az első működő differenciagépet, Babbage készülékének egyszerűsítésével, Per Georg Scheutz (1785 - 1873) svéd jogász, nyomdász, újságíró, műfordító, feltaláló és fia, Edvard Scheutz, készítette el 1853-ban. Christel Hamann (1870-1948) tovább tökéletesítette a berendezést, és segítségével 1910-ben tízjegyű logaritmustáblázatot jelentetett meg. Differenciagépeket egészen az 1940-es évekig használtak matematikai táblázatok készítésére.

Mint említettük, a mechanikus gépek korának vége felé, az információfeldolgozás szempontjából minőségi változás a programozható számítógép ötlete, illetve a gyártási folyamatok programozása jelentette. Ez az automatizálás. Megjegyzendő, hogy a nem termelési célú folyamatok vezérlésére ill. szabályozására már évszázadok óta alkalmaztak különböző technikai megoldásokat. A zenegépekben, pl. a tüskés henger volt a jellemző megoldás, a mechanikus planetáriumok, cometariumok és az orreryk vezérlését bonyolult fogaskerék mechanizmusok végezték.

 

35. kép: Grand Orrery

 

A Joseph Wright of Derby (1737-1794) által taneszközként megfestett orrery készülék utódai, az 1800-as évek közepétől jól bevált szemléltető eszközök - a tellurium, lunárium, planetárium, horizontárium - lényegében kicsinyített, nem méretarányos, mechanikusan működő, „kozmikus" modellek.

 

36. kép: Joseph Wright of Derby által megfestett tanítási jelenet orreryvel

 

Ezek információtörténeti jelentősége abban is mutatkozik, hogy interpretációk; tehát szemléltető, illetve taneszköz rendszerek. Az első orrery-t egyébként, John Rowley mechanikus és George Graham órás készítette 1713-ban, az ír Charles Boyle (1676-1731), Orrery IV. earl-je megbízásából. A modern planetárium ősét Christian Huygens (1629 - 1695) kiváló holland matematika-fizika tudós, többek közt az ingaóra szabadalmaztatója, 1682-ben készítette el. Az éggömb belsô felületére óraművel mozgatott rendszer vetítette az égitestek képeit.

A zenegép és az orrery működését vezérlő programszerkezet feladata annak az információnak a reprodukálása, amely az azonos folyamatot lehetővé teszi, ugyanazt a dallamot, ugyanazt a bolygómozgást ismétli. Az eddig megismert mechanikus „számológépek" nagyrészt egy-egy konkrét feladat ellátása céljából jöttek létre, akár folyamatok vezérlésére, akár műveletek elvégzésére konstruálták azokat. Igazi mérföldkő a mintás anyagot előállítani képes „programozott" szövőszék, a kártyavezérlésű selyemszövő gép, amelynek létrejöttét az ipari forradalom története, a technikatörténet, a számítógép-történet, és az információtörténet sohasem mellőzheti. A termelési-gyártási folyamatok programozása és automatizálása, amelynek eredményeként gyorsabban, vagy pontosabban lehet dolgozni, napjainkban is téma. A mintás szövés vezérlésére olyan módszer kellett, amivel egyrészt hosszabb programot is meg lehet adni, másrészt pedig viszonylag egyszerűen lehet a mintát megváltoztatni, a szövőszéket "átprogramozni". Az idők folyamán többféle ilyen vezérlést találtak fel. A francia Basile Bouchon 1725-ben Lyonban, a nagy textilgyári központban lyuggatott papírcsikokkal, lyukszalaggal oldja meg a vezérlést.

 

37. kép: Basile Bouchon gépe

 

A szintén francia Jean-Baptiste Falcon, Bouchon segédje, 1728-ban lyukkártyával vezérelhető szövőszéket készített. A szövőszéken igen sok (gyakran több ezer) szál fel-le mozgatásával alakul ki a szövet mintája; a lyukkártya a szálak mozgatásához szükséges információt hordozza. A kártyán egyfajta táblázat található, amely megmutatja, hogy a különböző munkafázisokban a szálaknak milyen helyzetben kell lenniük. A kártyát letapogató berendezés érzékeli, hogy a táblázat adott cellájában van-e lyuk, és eszerint állítja be a szálat. A lyukak mindkét megoldás esetén horgokat állítanak be, ezek emelik, vagy süllyesztik azután a láncfonalakat. A gépek fél-automatikusan üzemelnek: a kártya vagy a papírcsík előtolását még kézzel kell végezni. A teljesen automatikus, lyukszalag vezérlésű szövőgépet Jacques de Vaucanson (1709-1782) fejlesztette ki 1745-ben. Elődei munkáit Joseph Marie Jacquard (1752-1834) szintetizálja, 1790-ben kezdi el építeni a lyukkártyás vezérlésű, tetszőlegesen bonyolult mintázat létrehozására alkalmas szövőgépét, amelyet a forradalom miatt, csak 1801-ben tud véglegesíteni, és a párizsi kiállításon bemutatni.

 

38. kép: Joseph Marie Jacquard (1752-1834) szövőgépe

 

A mechanikus gépek korának vége felé még egy kiemelkedően fontos információtechnikai találmány születik, az írógép, amely a 20. század nagy részében lesz az elengedhetetlen eszköze az irodáknak, a hivataloknak, a hivatásos „íróknak" és „informátoroknak", a sajtó munkatársainak. Az írógép az ember és az írás, tágabb értelemben az ember és a nyelv viszonyának alakulásában lényegesen nagyobb szerepet játszott annál, mint amekkorát általában tulajdonítani szoktak neki. Az írógép gondolatát először az angol Henry Mill vetette fel; 1714-ből megmaradt erről egy londoni szabadalmi levél. Az írógép történetének első korszakában azonban, a kísérletezők nem a kézírás mechanizmusát akarták gépesíteni, hanem a vakok részére kívántak olyan eszközt szerkeszteni, amelynek segítségével írni tudnának.

A világ első írógépét 1775-ben Kempelen Farkas (Pozsony, 1734. január 23. - Bécs, 1804. március 26.) magyar tudós, polihisztor készítette Marie-Therese von Paradis (1759 -1824), a vak osztrák zenei előadóművész és zeneszerző számára. Az írószerkezet mechanizmusát ma már csak néhány adatból tudjuk valószínűsíteni, mert a gép elpusztult, nem maradt róla sem leírás, sem kép. Létét azonban több bizonyíték igazolja, többek között két írásmunka, melyet rajta készítettek. Az egyiket a linzi vakok intézete, a másikat egy bécsi múzeum őrzi. Kempelen találmányát követően szinte minden évtized újabb eredményt hozott. 1780-ban a francia Pingeron, 1784-ben az angol Jenkins és a francia L'Hermina talált fel vakok részére írószerkezetet. Jelentős lépés volt az olasz Pellegrino Turri di Castelnuovo fellépése. Ő ugyancsak vakok részére készített 1808-ban írószerkezetet.

 

39. kép: Pellegrino Turri Di Castelnuovo vakírógépe

 

Freiherr von Drais badeni erdőmester egy különösen érdekes írószerkezetet talált fel 1820-ban. Ez bizonyos értelemben a mai modern irodai írógépen is túltesz, ugyanis nemcsak az írógép, hanem a gyorsírógép előfutára is. Az általános célú „ősírógépek" egyikét 1829-ben William Burt szabadalmaztatta, majd 1843-ban Charles Thurber, a papírhenger első alkalmazója, készített általános célú írógépet. A leginkább ismert találmány, Christopher Latham Sholes (1819-1890) politikus, lapkiadó és társainak 1868-ban levédett írógépe, amely a QWERTY billenytyűzetről is híres, amelyet ma is használunk.

 

40. kép: Christopher Latham Sholes (1819-1890)

 

Az elektromos meghajtású írógépet Thomas Alva Edison-nak köszönhetjük, amelyet 1872-ben szabadalmaztatott. Malling Hansen 1867-ben készítette el „írógömbjét". Ez volt az első ipari úton előállított író­gép, amelyen 52 billentyű volt, és csak nagybetűket írt. 1873-ban a Remington volt az első gyárilag előállított írógép, amellyel már kis- és nagybetűkkel is lehetett írni. 1890-ben Franz Xaver Wagner (1837-1907) szabadalmaztatta Underwood márkanévvel ellátott írógépét, amelyet 1931-ig gyártottak. Ezt a típust már iskolákban is használták. 1932-től 1941-ig a „Remington Noiselles 6" „zajtalan" írógép is forgalomba került.

 

41. kép: A zajtalan Remington írógép

 

A mechanikus gépeket, amelyeknél kézi erővel kell leütni a billentyűket, csak lassan követte az elektromos írógép, ahol a leütést motor végzi; ekkor a billentyűk kezeléséhez lényegesen kisebb erőt kell kifejteni, mint a mechanikus gépnél. Végül 1978-tól - az Olivetti Company és a Casio Company fejlesztéseként - megjelenik elektronikus írógép, amelynek már memóriája is van. Az írógép információtörténeti jelentősége felbecsülhetetlen, mivel részben sokszorosító, részben szerkesztő funkcióval is rendelkezik. Az írástevékenység leegyszerûsítése és mechanizálása hatással volt az írás sebességére is, fõleg a villanyírógép megjelenését követõen. Az ügyvitel és az irodatechnika középpontjában sokáig az írógép áll, a gépírás önálló szakma, a diktálás átalakul, az íródeákot a gépírónő váltja ki. McLuhan írja ironikusan, hogy egy csatahajón a legegyszerûbb mûvelet végrehajtásához is írógépek tucatjaira van szükség, s hogy egy hadseregnek általában több írógépe van, mint ahány tüzérségi lövege. Az 1980-as években a számítógépek már nemcsak a számolást végzik, hanem a szövegszerkesztő programok nagyrészt, vagy teljesen átvették az írógépek feladatait.

Sok történész Babbege-et és a munkatársát, Lady Augusta Ada Byron (1815-1852) matematikust, Lord Byron angol költő lányát, tartja a modern digitális számítógép igazi feltalálójának.

 

42. kép: Lady Augusta Ada Byron (1815-1852)

 

Részletesen leírta például, hogy miként lehet Bernoulli-számokat számítani az „Analytical Engine" segítségével. Írásában összehasonlítja a számológépet Jacquard 1801-es szövőszékével: "Ez algebrai mintákat sző, ugyanúgy, ahogy Jacquard szövőszéke virágokat és leveleket". Ada Lovelace javasolta Babbage-nak, hogy ne decimális, hanem bináris formában tárolja a számokat. Ugyancsak ő találta ki, hogy hogyan lehetne a géppel egy utasítás-sorozatot többször végrehajtatni, ezért ő az „első programozó", a computer. Ada grófnő először fogalmazta meg a ciklus és a szubrutin fogalmát, jegyzi meg Szűcs Ervin professzor. Ada Lovelace-ről nevezték el később az Ada programnyelvet.

Annak a felfedezése, hogy az elektromosságot sokféleképpen fel lehet használni, kulcsfontosságú vált az 1800-a évek közepétől. Ez az időszak egyébként a távközlés, vagyis a telekommunikáció hajnala. Az információt most már elektromos impulzusokká lehetett átalakítani, sőt továbbítani. Egy kissé vissza kell azonban nézni a mechanikus korba, ahol a telegrafálás és az elektromosság magyarázata és hasznosítása megkezdődik.

A távíró, más néven telegráf a telefon előhírnöke, olyan berendezés, mellyel kódolt információk továbbíthatók valamilyen távoli helyre, jelrendszer segítségével vezetéken keresztül. A telegráf szó 1792 körül válik közismertté, maga az elv azonban jóval régebbi ennél. (450 körül a görög Kleoxenos és Démoklitosz feltalálja a telegráfiát, azaz távírást (görögül tele = távol, graphein = írni) Az ábécét ötbetűs csoportra osztják, és ezeket két, egymást követő szakaszban füst- vagy fáklyajelekkel továbbítják. Gyakorlatilag úgy lehet ezt az eljárást megvalósítani, ha egy fáklyás két fáklyával dolgozik. Egyik karjával 1-5 emelést végezve megadja a betűcsoport sorszámát, a másikkal egyértelműen kijelöli a betű helyét a csoporton belül. A távírás ezen új módja minőségileg különbözik az addig használt tűz- és füstjelektől. Idáig nem lehetett szabadon megfogalmazott közléseket továbbítani, csak előre megbeszélt híreket igazolni, vagy tagadni.

 

Kr.e. 1184: füsttávírókkal üzenik Agroszba Trója elestét

Kr.e. 450 körül: fáklyajel ábécé Görögországban

Kr.e. 360: Aeneas vízi telegráfról tudósít

Kr.e. 150 körül: 4500km füsttelegráf-hálózat Rómából

1579: akusztikus táviratozás Itáliában hosszú csövekkel

XVII. század: jelzőzászlók a tengeren, dobjelzések a hadseregnél

1792: optikai táviratozás szemaforokkal Franciaországban

1804: Francisco Salva galvántávírója Barcelonában

1832: Pavel Lvovics Silling tűs távírója (mágnestűvel)

1833: Gauss és Weber tűs távírója

 

1792-ben a francia Chappe fivérek Delaunay és Breuget mérnökökkel együtt fejlesztették ki a háromkaros szemaforrendszeren alapuló optikai távírót. 1796-ban Madrid és Aranjuez között Augustin de Betancourt megépítette az első elektromos távírót.

 

43. kép: Augustin de Betancourt telegráfja

 

A következő hat-nyolc évben Európa nyugati részén, Berlintől Párizson át Portsmouthig - részben a vasútépítéssel párhuzamosan - sok ezer kilométernyi távíróhálózat épült ki. 1804-ben F. Salva épített galván távírót Barcelonában, 1832-ben ugyanakkor, amikor Babbage tervezgeti analitikus számológépét, P.L. Silling orosz diplomata Berlinben hattűs távírót épített. A vevő oldalon az elektromos áram mágnes-tekercseken halad keresztül, és mágnestűket mozgat. A göttingeni egyetemen Carl Friedrich Gauss és Wilhelm Eduard Weber adó-vevővel ellátott elektromos-mágneses távíróval kísérletezett. Gauss jött rá, hogy az a jelenség, melynek során az áram kitéríti a mágnesezett tűt, jelzések továbbítására is alkalmas. 1832-ben készítenek egy jeltovábbítót; Mágneses hatással keltették, s több mint 2,5 km-es vezetékpáron árammal továbbították a jeleket, és mágnes mozdította az észlelőt is.

 

44. kép: Gauss-Weber telegráf

 

A következő években végrehajtottak még néhány európai kísérletet, de igazán 1840 és 1845 között az Egyesült Államokban léptek előre, amikor a kongresszus által korábban kiírt pályázatot Samuel Finley B. Morse nyerte meg elektromágneses, relés adójával és vevőkészülékével. Rövid és hosszabb jeleken alapuló távírókódja közel száz évig egyeduralkodóvá vált. Morse ábécéje fontos lépés, és a pont-vonás ábécé azért is hasznos, mivel a leggyakoribb betűk a legrövidebbek. Morse reléket szerel a távíróvonalakra, ezek felerősítik a jeleket, növelik a hatótávolságot.

 

45. kép: Morse távíró

 

Werner Siemens megkezdi a szigetelt kábelek gyártását. Rövidesen áthúzzák az első kábelt a La Manche csatornán, Amerikát pedig hamarosan kábelrengeteg hálózza be. Az 1860-as évekre kábelek, távíróvezetékek kötik össze Európát és Amerikát. Az újításoknak nem akar vége szakadni. 1855-ben David Edward Hughes élkerekes betűnyomtatót készített a távírógépekhez, az elektromos jeleket dekódolta, és egy elektromágnes akkor ütötte meg a forgó kereket, amikor a kiválasztott betű a papír előtt futott. A 11 évvel később rendszeresített nyomtató 180 karaktert ütött le percenként. 110 évvel később a hetvenes években még elterjedt volt ez a nyomtatótípus. 1867-ben Charles Wheatstone - kilencéves munka után - elkészítette a lyukszalagos távírót.

 

46. kép: Lyukszalagos távíró

 

A lassú billentyűnyomogatást ugyan nem iktatta ki, de ez már nem a közvetlen átvitelnél korlátozta a sebességet. A telex, vagyis a távgépíró készülék az 1980-as években még fejlett eszköznek számít, magam is rendszeresen használtam.

Megkezdődött a harc az átviteli sebesség növeléséért, és ennek még ma sincs vége. Az első modern távírókat a vonatforgalom irányításában alkalmazták, később pedig, távíróhálózattal kötötték össze a nagyobb városokat. Az 1840-es években megindult elektromos távírászat, körülbelül három évtized alatt kiszorította a szemafort, a XVIII. századi régi, optikai távíróhálózatot. 1875-ben már 400.000 kilométernyi távírókábel övezte a Földet. 1905-ben ez a szám pontosan a háromszorosára növekedett.

Időközben felvetődik egy másik ötlet: az emberi hang továbbítása jelzések helyett, ez a mai telefon. 1876-ban Alexander Graham Bell (1847-1922) és Elisha Gray egymástól függetlenül, egy napon nyújtják be szabadalmukat. Bell, aki beszédtanár volt, 1870-ben vándorolt ki Kanadába, Hermann Helmholtz német tudós kutatásai alapján arra keresett megoldást, hogyan lehetne egy távíróvonalon több üzenetet küldeni. Bell készülékében a hang mágneses térbe helyezett vasdarabot rezegtetett, ettől feszültség gerjedt a mágnes körüli tekercsben, és a rezgéseknek megfelelő áram haladt végig a vevőkészülékhez vezető drótokon.

 

47. kép: Bell és asszisztense

 

Gray ellenállás-változásokon alapuló készüléke nagyobb teljesítményre volt képes. Gardiner Hubbard, aki Bell műhelyét támogatta, 1876. február 14-én adja a szabadalmi kérvényt Washingtonban. Gray ötletét Edison fejlesztette tovább, a jelzőcsengő, a szénmikrofon alkalmazása, valamint „kurblis" LB telefon az ő nevéhez fűződik. Bell később megvette a Gray-rendszer jogait, majd megbirkózott a telefonközpont problémájával is, egy adott helyre minden előfizetőt bekapcsoltak, és kérhették, hogy kapcsolják össze egy másik előfizetővel. A helyi központok összekapcsolásával a városok közötti összeköttetés is létrejött.

A magyar mérnök feltaláló, Puskás Tivadar (1844-1893) is olyan távíróközpont kiépítését tervezte, melynek kapcsolótábláján a város gyárainak és hivatalainak vonalai nem csak a távírdával, de egymással is összekapcsolhatók.

 

48. kép: Puskás Tivadar (1844-1893)

 

Puskás Tivadar 1876 őszétől 1877 nyaráig dolgozott a Menlo Park-i műhelyekben Edison mellett a telefonközpont tervén, amit végül elkészített, de formálisan nem szabadalmaztatott. Tény azonban, hogy 1877 nyarán Edison európai megbízottja lett. Londonban a fonográf honosításán dolgozott. Kiállításokat, bemutatókat rendezett. Székhelyét 1878-ben Párizsba tette át, ahol az első telefonhálózat és központ építési munkáit ő irányította. Bár Edison szerint "Puskás Tivadar volt az első ember a világon, aki a telefonhoz központot javasolt.", a telefonközpont szabadalma Charles Scribner, a Western Union mérnöke nevéhez kötődik, a távíróközpontot pedig, Dumont francia mérnök 1850-ben szabadalmaztatta. Puskás Tivadar 1879-ben hazatért, és öccsével, Puskás Ferenccel 1881-ben megkezdte a monarchia területén a telefonközpontok felépítését. 1892-ben szabadalmaztatta legjelentősebb találmányát, a telefonhírmondót, amely a mai rádió elődjének számít. A telefonközpont és a telefonhírmondó információtörténelmi jelentősége a közösségi felhasználás lehetőségében áll.

 

49. kép: Telefonhírmondó (1893)

 

A rádió és a hangrögzítés is ennek a kornak a találmánya. James Maxwell 1864-ben vetette fel az elektromágneses sugárzás fogalmát. Hertz 1888-ban állított elő először rádióhullámokat, 1890-ben Edouard Branley megalkotja a kohérert, a rádióhullámok vételére alkalmas berendezést. Guglielmo Marconi (1874. április 25. - 1937. július 20.) olasz feltaláló, Bolognában szülei padlásán kísérletezve rájön, hogy amennyiben az adót és a vevőt is leföldeli, valamint mindkettőhöz antennát kapcsol, megnő az adás hatótávolsága. Az olasz kormányt nem, az angolt viszont érdekelte a szabadalom. 1899-ben átlövi a La Manche-csatornát, 1901-ben jelet továbbít az Atlanti-óceánon túlra. 1909-ben Karl Ferdinand Braun-nal együtt megkapta a Fizikai Nobel-díjat.

 

50. kép: Guglielmo Marconi (1874-1937)

 

A rádió igazi feltalálója azonban, Nikola Tesla (Smiljan, születésekor Magyar Királyság, ma Horvátország, 1856. július 10. - New York, 1943. január 7.) fizikus és villamosmérnök.

 

51. kép: Nikola Tesla (1856-1943)

 

A hullámok észlelését erősítő diódák, valamint a gyenge áramokat felerősítő triódák forradalmasítják a rádiózást. Lee de Forest 1906-ban feltalálja a három elemből álló vákuum-csövet, a triódát, mellyel fel lehet erősíteni a fotocellák által termelt áramot. A rádiózás két irányban fejlődött tovább, mint egyéni közlési eszköz, a rádiótelefon, valamint mint tömegkommunikációs lehetőség. 1924-ben két és félmillió vevőkészülék működik az Egyesült Államokban, 1934-ben már minden második család rendelkezik rádióval. 1925-ben megkezdi élőadásait a Magyar Rádió is.

A hangrögzítés gondolatát először Edouard-Leon Scott de Martinville francia mérnök veti fel, 1856-ban. Eszközét fonautográfnak nevezte, amely olajlámpa füstjével bekormozott paphengerre karcolta rá a hangrezgéseket. Edisontól eltérően, aki visszahallgatható módon tudta elsőnek rögzíteni az emberi hangot, a francia feltaláló sosem hallhatta saját felvételét. A hang mechanikus rögzítésére és újra felidézésére irányuló törekvések azonban csak a XIX. század második felében valósulhattak meg. Az első, nem fantáziajátéknak számító leírást a francia fizikus-matematikus, Jean Duhamel leírásában találhatjuk meg. Ő már - ismerve a hang természetét - a levegő rezgéseit rugalmas hártya és ehhez erősített tű segítségével gondolta rögzíthetőnek valamely lágy anyagban. Az első, ténylegesen működő hangrögzítő és visszajátszó szerkezetet, az ónfóliás fonográfot, 1877. decemberében hozta létre Thomas Alva Edison.

 

52. kép: Ónfóliás fonográf

 

Duhamel elképzeléseinek megfelelően, Edison egy hengerre feszített lágy ónfóliára rögzítette a hangot tű, membrán és egy hangfelfogó tölcsér segítségével. A henger egy csavarmenet segítségével forgott, így a tű egy spirálmenet mentén volt képes rögzíteni a hangot. Később készült el a viaszhengeres fonográf.

 

53. kép: Viaszhengeres fonográf

 

A fonográf megjelenése után 10 évvel, 1887. szeptember 26-án kapott szabadalmat a gramofon nevű készülékre Emil Berliner német feltaláló. A gramofon egy korong felületén létrehozott spirálmeneten rögzíti a hangot. A korong formájú hanghordozók - a lemezek - másolása sokkal könnyebben megvalósítható: egy megfelelően elkészített nyomóminta segítségével lehet a korong alapanyagba belepréselni a hanginformációt. Ily módon több száz másolat is készülhetett. Ezek az előnyös tulajdonságok hamar népszerűvé tették a gramofont és lassan kiszorították a fonográfot a piacról. Jelentős, elvi változást a mágneses hangrögzítés, majd a digitális technika hozott.

 

54. kép: Emil Berliner (1851-1929)

 

A mágneses hangrögzítés diadalútja Waldemar Poulseen (1869-1942) dán fizikus 1898-as Telegraphon készülékével kezdődik. Az első, tölcséres hangszóróval felszerelt hangrögzítő készüléket Max Kohl - a világhírű, német tanszervállalkozás, az 1876-tól Chemnitzben működő Max-Kohl Finommechanikai és Elektrotechnikai Műhelyt alapítója - szerkesztette 1921-ben. Ez a gép 130 mm átmérőjű acélkorongokra mágnesezte a felvételt és elektroncsöves erősítője segítségével a gramofonok hangerejével vetekedett. Az első mágnesszalagos hangrögzítőt, a magnetophon-t, melyet AEG fejlesztett ki, 1935-ben mutatták be a berlini rádió-kiállításon.

 

55. kép: AEG magnetophon

 

1963-ban a Philips bemutatta a rögzítés új formáját, a magnókazettát (Compact Casette), mely a tömegek számára is elérhetővé tette a hangrögzítést. Az analóg, mechanikus hangrögzítés, illetve a hanglemez, majd a mágnes-szalagos hangrögzítés, és a magnó információtörténelmi jelentősége a sokszorosíthatóság, a „konzerv" rádióadás lehetősége, az archiválás. A posta, a távirat, a telefonhálózat majd a rádiós kommunikáció révén fokozatosan univerzális médiumok jöttek létre.

A vetítés, az álló-és mozgóképtechnika, egyben a fotográfia, a film és a televízió fejlődéstörténetében is jelenetős eredményeket köszönhetünk ennek a korszaknak. A mozgófényképezés felfedezésének története annak a fiziológiai jelenségnek a felismerésén alapul, hogy az emberi szem a recehártyán megőrzi a látványt annak tovatűnte után is, s mozgás szakaszait egységes folyamatként észleli. Bár az ókor óta ismert volt az a feltételezés, hogy a mozgás szakaszokból áll, nem más, mint állapotváltozás, az első, aki ezt 1827-ben kísérletileg igazolta, a belga orvos, Joseph Plateau volt. Phenakistoscope-nak elnevezett készüléke egy forgó korongból állt, amelyet fogantyúval tartottak kézben. Peremén nyílásokat vágtak, a korong másik oldalán, pedig a különböző mozgásszakaszokat ábrázoló rajzok voltak láthatók. Amikor megpörgették a korongot, a szemlélővel szemben elhelyezett tükörben a különböző ábrák egységes egésszé olvadtak össze, a folyamatos mozgás látszatát keltették.

 

56. kép: Phenakistoscope

 

Amikor 1839-ben ismertté vált a fényképezés felfedezésének ténye, Joseph Nicéphore Niépce 1826-os találmánya, amelyet Jacques-Louis-Mandé Daguerre módosított és bocsátott a nyilvánosság elé, a mozgásábrázolásban a fényképezés révén új távlat nyílt. Ettől kezdve a további kísérletekhez már rendszerint fényképeket használtak fel. Az osztrák tüzértisztnek, Franz von Uchatiusnak 1853-ban sikerült a fénaikisztikóphoz hasonlatos korongra festett képek kivetítése, ezzel a mozgást - első ízben - több ember számára egyszerre érzékletessé tenni. Sokat idézett filmtörténeti tények - amelyeket a Filmkultúra http://www.filmkultura.hu

is közöl - hogy az „1878-ban az Egyesült Államokban letelepedett angol Edward Muybridge fényképész azt a megbízást kapta Leland Stanford milliomostól, hogy bizonyítsa be, hogy a ló mind a négy patája vágta közben a levegőben van. Muybridge először 12, majd 24, illetve 30 sztereoszkóp fényképezőkészülék segítségével bebizonyította megrendelője feltételezését, ezzel az állati-, illetve emberi mozgásfényképezés mások által mindinkább tökéletesített kísérletsorozatát indította el. Az angol fotográfus képtelen volt azonban a különböző mozgásszakaszok összegzését megvalósítani, azaz a mozgást egységes folyamatként érzékeltetni. Muybridge felhasználta Horner illetve Simon Stampfer 1833-as felfedezését, a zootrópot és a sztroboszkópot. A készülékben a másodperc századrésze alatt készített pillanatfelvételeivel váltotta fel a rajzokat. Így, a mozgás tökéletes illúzióját keltő képeket a forgódob közepén elhelyezett tükör felületén lehetett látni, de mindez csak részsiker volt. Muybridge kísérleteinek híre eljutott Párizsba is, csakúgy, mint új hazája, New Jersey államának West Orange nevű helységébe, ahol az Edison vállalat kutatólaboratóriuma állott.

A francia Étienne-Jules Marey a Janssen által alkalmazott forgózár tökéletesítésével kialakított fotópuskájával eleinte (1882-ben) Muybridge-éhoz képest csak szerény eredményt ért el, amikor másodpercenként 12 felvételt készített, de a zárszerkezet, az 1888-tól alkalmazott tekercsfilm (nitro-cellulóz alapú celluloid-szalag) és a filmet továbbító mechanizmus kifejlesztésével sikerült neki 1890-1892 között első ízben valódi mozgófénykép-felvételeket előállítania. A filmszalag folyamatos, szakaszos mozgását, a képkockák közti azonos távolságot Marey-nak nem sikerült megoldania, illetve biztosítania. Ezeket a nehézségeket, közel azonos időben, de egymástól függetlenül az Edison laboratóriumban dolgozó William Kennedy Laurie Dicksonnak, ill. Marey magyar származású munkatársának, Georges Deménynek sikerült megoldani.

 

57. kép: Georges Demény (1850-1917)

 

Dickson Kinetográf elnevezésű felvevőgépével már 1894 elején mai értelemben vett filmeket forgatott Edison számára, amelyeket az ugyancsak általa felfedezett, kinetoszkóp elnevezésű nézőszekrénybe betekintve élvezhettek az érdeklődők. Demény 1893 októberében szabadalmaztatta a phonoscop készüléket, 1894-ben pedig elkészítette felvevőgépének prototípusát."

 

58. kép: Phonoscop

 

1895. február 18-án a lyoni Auguste és Louis Lumiére egy olyan készüléket szabadalmaztatott, amely forradalmasította a mozgófényképezés megteremtésére irányuló kísérleteket. A kinematográf névre keresztelt készülék először és utoljára háromféle művelet elvégzésére is képes volt: mozgófénykép felvételeket készíteni, azokat kivetíteni, a negatívról pozitívot másolni. Az új készüléket 1895. március 22-én mutatták be a nyilvánosság előtt. A nagyközönség 1895. december 28-án, a párizsi Grand Café alagsorában található Indiai Szalonban ismerkedhetett meg a XIX. század utolsó, jelentős találmányával, amely alapvetően megváltoztatta a XX. század emberének szemléletét, idő- és térérzékelését. A film lehetővé tette, hogy az emberiség kollektív emlékezete generációról generációra öröklődjön. Megszületett a mozi, az audiovizuális univerzum egykori csúcstechnológiája.

Már a telefon felvetette azt a kérdést, hogy amennyiben hang továbbítható vezetéken át, ugyanez lehetséges-e képekkel is? A német feltaláló, Paul Nipkow 1884-ben olyan módszert javasolt, amelynek segítségével a fekete-fehér képek kis részekre bonthatók, majd azokból újra összeállíthatóak. Ehhez Nipkow, egy lyukakkal ellátott tárcsát használt, a képfelbontás elektromechanikus elvét alkalmazva.

 

59. kép: Nipkow tárcsa

 

Az első, nagy távolságra vezetéken továbbított televíziós adásra azonban, csak 1926-ban került sor London-Glasgow között, John Logie Baird skót feltaláló jóvoltából. Noha a katódsugárcsövet Karl Ferdinand Braun 1897-ben fejlesztette ki, a televíziózáshoz csak, mintegy 30 év után kezdték felhasználni. Az első rendszeres, heti háromszor 2 órás televíziós sugárzás 1935-ben kezdődött Berlinben, ezt egy Fernseh nevű német társaság működtette, melyben Baird is érdekelt volt. Az angol BBC az első nagyfelbontású adást 1936-ban indította, az RCA pedig 1939-ben kezdett sugározni Amerikában. A kísérleti színes adás, jóval ezután, 1951-ben kezdődött az USA-ban. Az audiovizuális és infokommunikációs technikák fejlődése azonban hihetetlenül felgyorsul, a számítógépek fejlesztése területén is korszakváltás készül. Az elektronkus számítógépek korának időrendjét külön fejezet tárgyalja.

 

60. kép: Infokommunikációs technikák fejlődése

 

1886-ban Herman Hollerith (1860. február 29. New York - 1929. november 17. Washington) német származású amerikai statisztikus lyukkártya-feldolgozó gépet talált fel, amelyet elektronikus számlálásra lehetett felhasználni. A lyukkártyák szendvicsként helyezkedtek el rézrudak között; ahol lyuk volt a kártyán, ott a rézrudak kontaktust létesítettek, és egy elektromos áramkör záródott. A készüléket arra tervezték, hogy fel lehessen dolgozni vele az 1890. évi USA-beli népszámlálás adatait. Kézi feldolgozással ez több mint egy évtizedig tartott volna. Hollerith gépében, amelyet eredetileg népszámlálás eredményeinek feldolgozására fejlesztett, és amely később világszerte elterjedt az adatfeldolgozásban, a lyukkártya az adathordozó. Ezt követően a lyukkártyát mechanikus és elektromechanikus számoló- illetve lyukkártya-rendező gépeknél alkalmazták, adat- és programhordozóként. 1928-ig kellett arra várni azonban, hogy a lyukkártya végleges, szabványos formátumot kapjon. Ezt a fajta lyukkártyát nevezik a feltalálója nyomán Hollerith-kártyának. A lyukkártyák írására vagyis lyukasztására külön gép, a kártyalyukasztó szolgált, a kártyák beolvasása optikai vagy mechanikus olvasó berendezésekkel történt.

A kutatók azonban hamar felismerték az analóg számológépek korlátait és azokat a hátrányokat, amelyek a további fejlesztéseket akadályozták. A elektromosságtan fejlesztési eredményei forradalmi áttörést jelentettek, az emberi-, illetve gőzenergiát felváltották elektromos energiával, a mechanikus alkotóelemeket kicserélték elektromechanikusokkal. Az első tudományos számításokra is alkalmas eszköz kifejlesztésére 1926-ban került sor az IBM és a Columbia Egyetem Kutatóközpontja között létrejött tudományos együttműködési megállapodás alapján. A közös munka eredményeként 1930-ban elkészült az IBM lyukkártyás gépeire alapozott, elektronikus szerkezetekkel működő táblázatszerkesztő gép, amely a nagytömegű adatok rendezésén és csoportosításán túl alkalmas volt bonyolultabb számítások elvégzésére is. A számítások gépesítésének helyes útját John Vincent Atanasoff (1903-1995) professzor szerint is, az elektronikus digitális eszközök jelentik majd (1937), ezek ugyanis nagy sebességű műveletekre képesek, alkalmasak adatsorok feldolgozására, lehetőséget biztosítanak 2-es alapú számrendszerben végzett feladatok végrehajtására, és memóriában képesek tárolni az egyes mennyiségeket. Az általa konstruált bináris összeadó-gép 300 elektroncsövet használt.

Alan Turing (1912-1954) angol matematikus, a többiektől eltérően közelítette meg a számítógép felépítését és funkcióját. 1936-ban egy olyan eszköz matematikai modelljéről írt, amely egyszerű, univerzális számítógép-automataként véges matematikai és logikai problémákat tud megoldani. A Turing-gép valójában egy általános célú számítógép absztrakt matematikai modellje volt. 1941-ben Konrad Zuse (1910-1995) megépítette a világ első, már teljesen jól működő, programvezérelt, automatikus, digitális számítógépét, a Z3-at, amely a programot lyukszalagon fogadta. Howard H. Aiken (1900-1973) a Harvard Egyetem továbbképzős fizikus hallgatójaként 1937-ben fejti ki, hogy szerinte mi lenne fontos egy számítógépben. Négy fő különbséget jelöl meg a lyukkártyával működő adatfeldolgozó/könyvelő és a tudományos célú számítógépek között: egy tudományos célú gép legyen képes mind pozitív, mind negatív számok kezelésére; működése legyen teljesen automatikus, ne igényelje ember aktív közreműködését; használjon különféle, bonyolult matematikai függvényeket; a matematikai műveletek sorrendjében végezzen el egy számítást. A MARK I-IV. számítógép sorozatot, amely lényegében a haditengerészet és a légierő számára készült, ezen elvek mentén konstruálták. Aiken, a Harvard Egyetem fizikusa és Thomas J. Watson (1874-1956) az IBM birodalom megteremtője együttműködésének eredménye már átvezet az elektronikus számítógépes korszakba.

Az 1940-es évektől számítható elktronikus korszak az audiovizuális médiumok, a film, a rádió, a televízió kiteljesedése, a kábeltelevízió és a műholdas közvetítés, a mágneses, és a digitális kép-, és hangrögzítés, a kazettás magnó, a képmagnó, a lézerképlemez, a sztereotechnika, a mini-, és mikroszámítógépek, a mobiltelefónia, a multimédia, a számítógépes hálózatok, az Internet kora. Jellemzője a média-konvergencia, amelynek hajtóereje az informatika, és a digitális információs és kommunikációs technológiák térnyerése mindenütt.

A sokáig legnagyobb hatású eszköz és médium, a televízió már létezik, a film színes, a mozi és az oktatófilm fénykorát éli, a rádió általános a családoknál. A kísérleti televíziós színes adás 1951-ben kezdődik az USA-ban, ott indul be először a kábeltelevízió is, szintén az 1950-es években, melyen eleinte a kereskedelmi társaságok sugároztak előfizetőiknek. Magyarországon már 1919 óta folytak televíziós kísérletek. Mihály Dénes 30 soros állókép tévéközvetítését mutatta be ekkor Budapesten. Rendszerét a német posta 1924-ben középhullámú tévéátvitelre használta. A Magyar Televízió 1954-ben kezdte kísérleti adásai sugárzását, hivatalosan 1957. május elsején indult. Kezdetben a műsorok zöme élőben ment vagy filmre készült (más képrögzítési technológia akkor még nem volt). A televízió ebben a korszakban közösségi esemény: egy készülékkel rendelkező családnál gyűltek össze a szomszédok a tévé nézésére.

A kábel TV Európában csak az 1980-as években nyer teret, bár a kábeltelevízión tisztább, élesebb képet lehet venni, és szélesebb programválasztékot kínál, mint a rádióhullámos televíziós adás. A kábeltelevízió néha egyben műholdas televízió is, ugyanis a programokat sokszor műholdon keresztül sugározzák a helyi központokba, ahonnan aztán kábeleken keresztül kerülnek a lakásokba. Az 1990-es években más televíziós rendszerek is kialakultak. Ide tartozik például a mikrohullámú televízió, amely rövidebb távolságokra 60 csatornát tud sugározni, a nagyfelbontású televízió, melynél a képernyő 1200 vonalra van felbontva, és a kis, otthoni műholdas sugárzás. Ez utóbbi esetében a televíziós társaságoknak kódolnia kell a műsort ahhoz, hogy azt csak a dekóderrel rendelkező előfizető vehesse. Kevésbé ismert, hogy a színes televízió, a mikrobarázdás hanglemez és a képmagnó elődjének, az EVR (electro video recording) rendszernek a kifejlesztője Goldmark Péter Károly (Budapest, 1906.- Port Chester, 1977.) magyar származású amerikai mérnök, fizikus, a nagynevű Gábor Dénes munkatársa.

A II. világháború felgyorsuló eseményei általában egyre hatékonyabb fejlesztést sürgettek a híradástechnika, és a számítógépek területén is. Az USA Hadügyminisztériumi tisztjének, a matematikus Herman H. Goldstine-nek a támogatásával 1943-1946 között a Pennsilvániai Moore Kutatóintézetben John P. Eckert jr. (1919-1995) és John W. Mauchly (1907-1980) megépítették a világ első elektronikus számítógépét, az ENIAC-ot (Az Electronic Numerical Integrator and Computer első változata 18000 elektroncsövet, 10000 kondenzátort, 70000 ellenállást tartalmazott. Tömege több mint 30 tonna volt. A gép mintegy 70 m² területet foglalt el, hossza 30 m, magassága 3 m.) Az ENIAC építési munkáinak vége felé csatlakozott a fejlesztő csoporthoz a huszadik század egyik legnagyobb tudósa, a magyar Neumann János (1903-1957), akinek életéről és munkásságáról kötetetek szólnak. Az ENIAC-ot 1947-ben átalakították a Neumann-elvek szerint, így működött 1955-ig. 1946-ban Eckert és Mauchley közös társaságot alapítottak és megépítették a BINAC-ot. (Binary Automatic Computer - univerzális számítógép), amelyet 1950-ben helyeztek üzembe. 1947-től kezdték el építeni az UNIVAC-ot. (Universal Automatic Computer - univerzális automatikus számítógép). Először ennek a gépnek továbbfejlesztett változata került nagykereskedelmi forgalomba.

A következő gép, amelynek logikai tervezésében Neumann döntő szerepet vállalt, az EDVAC (Elektronic Discrete Variable Automatic Computer, vagyis elektronikus, diszkrét változós automatikus számítógép). A gépet a Pennsylvania Egyetem Moore Intézetében építették meg. Sokan járultak hozzá a mai, modern számítógépek létrejöttéhez, de a magyar Neumann Jánosnak vannak talán a legdöntőbb érdemei. Az elektronikus digitális számítógép Neumann elveinek megfogalmazása ugyanis új korszakot nyitott a világ technológia-fejlődés történetében, amely a számítógépek, a számítástechnikai kultúra egyre gyorsuló ütemű elterjedéséhez vezetett. Neumann a "First Draft of a Report on the Edvac" című, 1945-ben megjelent művében írta le azokat az alapelveket, amelyeket azóta a tudományos világ "Neumann-elvek"-ként tart számon.

A Neumann elvek alapján épült fel 1946 és 1949 között Angliában, Cambridge-ben, az EDSAC (Electronic Delay Storage Automatic Calculator - késleltetett tárolású elektronikus automatikus számológép). Konstruktőre az angol számítógép tudós, matematikus Sir Maurice Vincent Wilkes (1913-2010) volt. 1945-ben Neumann a Princetoni Egyetem Felsőfokú Tanulmányok Intézetben (Institute for Advanced Studies - IAS) az elektronikus számítógép-program igazgatója. Ott tervezte és építette meg barátjával és munkatársával, Hermann H. Goldstine-nel közösen az akkori legkorszerűbb IAS- vagy Neumann-számítógépet. Ma is az általa kialakított elven működik a világ valamennyi számítógépe. Olyan előrelátó és humánus volt, hogy elvét sosem engedte szabadalmaztatni. Azért, hogy azt megakadályozza, egy publikációban nyilvánosságra hozta a Neumann-elméletet, ami a szabadalmi védettséget lehetetlenné tette. "A számítógép nem egy vagy több ember tulajdona, hanem az egész emberiségé."- mondta margittai Neumann János Lajos, a XX. századi egyetemes matematika egyik legnagyobb alakja, aki több tudományterületen is kimagasló eredményeket ért el.

Az elektronika korában a digitális számítógépeket 4 generációba soroltuk. A digitális számítógépek első generációja a negyvenes-ötvenes évek termése. A számítógépek első generációi közé az elektroncsöves digitális gépeket soroljuk. Ez az időszak 1940 és 1955 közé tehető. Jellemző a lyukkártyák az adatok beviteléhez és külső tárolásához, ill. a rotációs-mágneses tárcsa az adatok és programok belső tárolásához. A programok gépi, ill. asszembler nyelven íródtak. A háború és a háborús kutatások nagy lendületet adtak a számítógépipar fejlődésének. A már említett gépek (ENIAC, EDVAC, UNIVAC, et.c.) mellett, 1943 decemberére készült el pl. a Colossus nevű számítógép, mely a németek Enigma kódoló gépén elküldött üzenetek megfejtésére szolgált. (Összesen 10 db ilyen gép készült, műszaki leírásukat a világ, a haditermékek 50 éves titkosítása miatt azonban csak napjainkban ismerhette meg.) A MARK fejlesztése még az ötvenes évek első felében is folyik.

A második generációs számítógépek tranzisztorokat, ferritgyűrűs tárakat tartalmaznak. (Jay Forester a MIT-nél 1955-ben dolgozza ki a ferritgyűrűs memóriát.) Ezeknél a gépeknél jelenik meg a megszakítás-rendszer, amelyekkel az előre nem látható eseményeket a számítógépek önmaguk is kezelni tudják. A második generációt az 1950-es és a 1960-as évek közepe közé lehet tenni. Ekkor a lyukkártyák helyett külső tárolóeszközként már mágnesszalagokat és lemezeket kezdenek használni. A számítógép belsejében függesztett mágneses mag válik az elsődleges belső tárolási technológiává. A második generációs számítógépeknél jelennek meg az operációs rendszerek és a magas szintű programozási nyelvek (Pl. FORTRAN, COBOL).

A harmadik generációs számítógépek már integrált áramköröket használnak. Kialakul a multi-programozás és a párhuzamos működtetés, melynek segítségével lehetőségünk van egy számítógépet egy időben több feladatra is használni. A harmadik generációs számítógépek már monitorokat is használnak, valamint felhasználóbarát programozási nyelvet. Előrelépések történnek a távadat-átvitelben is. A harmadik generációs gépek korszaka az 1960-nal kezdődő 2 teljes évtized. Ekkor az egyes különálló tranzisztorokat integrált áramkörök kezdik felváltani. A mágnesszalagok és lemezek teljesen kiszorították a lyukkártyákat, mint külső adattároló eszközöket. A mágnes magú belső memóriákat felváltották a metál-oxid félvezető memóriák, melyekhez, mint az integrált áramkörökhöz, szilikon chipeket használtak. Haladó programozási nyelveket fejlesztettek ki, mint pl. az 1964-ben Kemény János és Thomas Kurtz által a Dartmouth College-ben kifejlesztett a BASIC nyelv. 1963-ban a General Motors és a MIT Lincoln Laboratories kifejleszti a számítógéppel segített tervezéshez is használható, párbeszédes grafikus felületet, ez a „Sketchpad". A Sketchpad program alkalmazta először a fényceruzát, amelyet Ivan Sutherland fejlesztett ki.

1975-ben színre lép Bill Gates és a Microsoft. A számítógépek negyedik generációját az 1970-es évek közepétől számíthatjuk. Megjelentek a mikroprocesszorok, melyek tartalmazták a memóriát, logikát és a kontrol áramköröket (egy teljes CPU = Központi Feldolgozó Egység) egyetlen chipen. Ez lehetővé tette az otthoni használatra való személyi számítógépek (PC-k), mint az Apple (II és Mac) valamint az IBM PC megjelenését. A Stephen Wozniak és Steven Jobs által kifejlesztett Apple II-t 1977-ben hozták forgalomba. Az első IBM PC-t 1981-ben mutatták be, MS-DOS-szal jelent meg. A gépek már széles skálájú és nagyon széles skálájú integrált áramkörökből épülnek fel. A korábban bevett megoldásokat egyre tökéletesítik. A negyedik generáció jellemzője, hogy a szoftvergyártás óriási méretűvé válik. A szoftverek árai elérik, egyes esetekben meg is haladhatják a hardverét.

A számítógépes generációkat illetően, a 80-as évektől, sokak szerint már az 5. generációról is beszélhetünk, bár egy-egy új számítógép generáció kezdőévét még utólag sem egyszerű behatárolni. Az átmenetek nem feltétlenül ugrásszerűek. Az ötödik generációs számítógépek minden bizonnyal a multimédia, a hatalmas háttértárak, a hálózati rendszerek, az Internet világméretű térnyerésének következményei. A Neumann-típusú számítógép elérte teljesítmény csúcsát. Természetesen lehetnek és lesznek is még további fejlesztések, de ezek már nem valószínű, hogy a Neumann-gépeken belül hoznak radikális megújulást.

 

 

57: http://www.arsalba.hu/pdf/teljeskvtarjegyzet.pdf

58: Szentpétery, Imre: Chronologia - A közép- és újkori időszámítás vázlata, 1923, alapján:

http://www.eltevedtidoszamitas.hu/pics/chronologia.pdf