A technika fejlődésével a rajzolt, festett képek mellé felsorakoztak a képi, majd a hang- és a dokumentáló eszközök (Daugerre, T. A. Edison). Sőt a mozgógép feltalálásával a nem látható világ igen nagy tartományai is láthatóvá váltak. (Időszűkítéssel egyedek fejlődését lehet bemutatni, míg gyors felvevővel akár a puskagolyót is le lehet fényképezni. Mikroszkóppal a sejtek világába juthatunk el, a távcső segítségével pedig az univerzumot kutathatjuk.) Összességében tehát a technika fejlődésével lehetővé vált az emberi érzékelés fizikai határainak kiterjesztése.
A XX. század közepére már az oktatási rendszer elérte teljesítő¬képességének maximumát. Az adott tanítási feltételekkel és technikákkal a tanárok a jelenlegi módszerekkel nem tudnak nagyobb mennyiségű ismeretanyagot átadni a diákoknak. Nem arról van szó tehát, hogy az emberi agy nem tud befogadni több ismeretanyagot, hanem arról, hogy a jelenlegi módszerekkel nem tudnak a tanulóknak többet megtanítani. A jelenlegi rendszer tökéletesítgetése nem elég a megoldáshoz, csak arra elég, hogy egy kis időt nyerjünk. Gyökeres változtatásra van szükség.
Az ideális körülmény az lenne, ha a tanár „testre szabott” órát tarthatna, melyben minden rezdülését érezné a diáknak, tudná, hogy mikor szükséges magyaráznia, mikor jobb inkább hallgatnia, mikor kell egy kis pihenőt tartani, mikor van szükség egy kis biztatásra vagy éppen dorgálásra, mennyi házi feladatot adjon fel, mikor kell egy régebben tanult részt átismételni. A tanár állandóan kap visszajelzéseket a tanulótól, melyekre rögtön reagálni is tud. A visszacsatolásoktól függően folytatja az órát. A diák is azonnal megtudja, hogy jól értette-e meg az elmondottakat vagy sem.