"Primum est officium", ez függött jelmondatként a tábla fölött négy éven át a szekrénytől s az azon trónoló római bronzsastól jobbra. S most, hogy úgy érzem: ideje tacitusi tömörséggel jellemeznem Bada tanár urat, ahogyan ő kívánta fogalmaznunk, s ahogyan azóta valamennyien gondolkozni és fogalmazni igyekszünk, némi keserűséggel számlálgatom, vajon hányan ismerhették őt három és fél évtizedes tanári pályafutása alatt. Borzasztóan kevesen, hazánk lélekszámát tekintve. Sokan megfordultak a keze alatt, későbbi rendezők, színészek szép számmal; az ötvenes évek elején színháztörténeti jelentőségű előadást hozott létre a Madách Gimnázium diákjaival, amikor Az ember tragédiája egyébként éppen be volt tiltva, mégis szánnom kell mindazokat a milliókat, akik nem találkozhattak vele.

Úgy kell elképzelni Bada tanár urat, amint alacsonyan, kopaszon, ősz halántékkal, szemüvegesen, drapp köpenyében a könyvtárat ellenőrzi a nagyszünetben, felügyel az iskolarádió műsorára, kisszünetben lopva felkészül az órára, mert otthon erre nincs ideje, magánórákat kell adnia, nagyon sokat, hogy valahogyan megéljen, ebédre egyetlen szelet kenyeret eszik egyetlen kockasajttal, mert egyetemista a fia is, a lánya is, és ott marad délután, hogy néhányunknak, akiknek kedvünk szottyant rá, ingyen olaszt tanítson. Úgy kell elképzelni, hogy, horribile dictu, elmaradhatatlan pálcájával - négyszögletes, körülbelül fél centiméter vastag, harminc centi hosszú, barnára már mi pácoltuk - a csacsiságot felelő fejét püföli nem csekély erővel és humorizálás mögül is érezhető őszinte felháborodással, amin nevet maga a szenvedő alany, nevet az osztály, nevet Bada tanár úr, de azért elég komoly a dolog. El kell képzelni ugyanezt a pálcát, amint a declinatio és conjugatio szentségét szörnyű berregéssel zavaró, gyakorlatozó vadászgépeket fenyegeti az ablakból, és azok el is húzzák a csíkot a Váci út és a Lőportár utca kereszteződése, az egymás mellett levő Bolyai János Gimnázium és a kerületi Bőr- és Nemibeteggondozó egéről.