A tanító még egyszer rátekintett erre az ijedt kisfiúra. Ekkor látta, hogy az arca egész zöld.
- Rosszul vagy? - kérdezte tőle, lágyabb hangon.
- Nem.
- Fáj valamid?
- Nem.
- Na - mondta -, menj szépen a helyedre. Hol a helyed ?
- Sehol.
- Sehol? - csodálkozott a tanító. - Hát ülj le valahová.

A kisfiú az osztály felé fordult. Arcok vigyorogtak feléje, sok-sok kis arc, mely egyetlenegy óriási, ijedelmes bálványarccá fancsalodott. Szédelegve botorkált ide-oda. Megint el kellett haladnia az első pad előtt, ahol nem volt számára hely. Valahol középütt talált egy tenyérnyi helyet, egy pad legszélén. Csak féllábával ülhetett le ide, úgyhogy a másik lába az űrben lógott. Mégis jobb volt ülni, eltűnni a szemek elől, megsemmisülni a tömegben.
- Gyermekek - vezényelt a tanító -, vegyétek elő a táblát és palavesszőt. Írunk. Az i betűt írjuk.

Palatáblák zörögtek. Ő is a padra akarta fektetni palatábláját, de a mellette ülő morcos, fekete fiú ellenségesen kifelé tuszkolta. Nem engedte írni.
Erre keservesen és hangosan sírva fakadt.
- Mi az? - szólt a tanító.
- Sír - jelentette a morcos, fekete fiú.
- Kicsoda?
- Ez itt ni.